3.RÉSZ

Minho és Onew a társalgóban voltak Sehunékkal, akik próbálták beszédre bírni, de nem nagyon ment. Onew-nak nagyon sok volt az új arc, akik mind gyilkosok voltak. Én sem szívesen szólaltam volna meg a helyében egy ilyen társaságban. Inkább csak szorosan Minho mellett volt, mintha ő jelentette volna neki a biztos pontot az egész épületben.

- Onew, tessék megszólalni, nem vagy te néma – vágódtam le közé és Irene közé. Nem mertem elszakítani a gazdájától, mert a végén elhunyt volna kétségbeesésében. – Na, ő itt Sehun, Baekhyun és Kyoungsoo – mutattam végig a három fiún, akik vigyorogva integettek neki. – Ők általában az üzleti dolgokat bonyolítják le, kémkednek, és ha kell, akkor ölnek is. Irene a beépített emberünk Seulgival együtt. Ők általában a célponttól szereznek információt. Tao a mesterlövészem, nála jobb nincs. Őt már láttad tegnap, most dolga van. Woohyun és Key, ők a hackereim. Pillanatok alatt törik fel a legvédettebb rendszert is. Minho pedig mindig velem van, vigyáz rám, és a fontos küldetéseknél, amikben én is részt veszek, ő is gyilkol. Nagyjából ennyi – mutattam be neki az elit szűk kört.

- Te pedig az új kisállatunk vagy, akit kiképzünk majd vérnyúlnak, hogy tudj embert ölni – szólalt meg mellettem Irene.

- Ne állatozd már le szerencsétlent – mordult rá Minho.

- Mert ez most sokkal jobban hangzott, mi, nagyokos? – oltotta be megint Minhót a lány.

-Ezt már igazán abbahagyhatnád, mindig beégetsz – kezdett el nyafogni.

- Mert hagyod magad, és mert jó nézni a reakciódat, amikor elkezdesz idegeskedni – kezdték el megint a vitát, amit Onew a fejét kapkodva hallgatott.

- Te leszel Minho társa. Amit mond, azt csinálod. Ha ölnöd kell, ölsz, ha futnod, akkor futsz, ilyen egyszerű – ismertettem Jinkivel a munkája lényegét.

- A társam? Még egy fegyvert sem képes megfogni, nemhogy lőni vele. Meg akarsz öletni? – háborodott fel Minho.

- Legalább nem nekem kell végeznem veled – sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány mellettem. Ezen még Onew is felnevetett.

- Na, adott ki végre magából valami hangfélét – tapsolt kettőt Sehun. Részben megértettem az új srácot. Egyik napról a másikra bekerülni egy ilyen társaságba, akiknek az életük az, hogy másokat öljenek meg, nem lehet könnyű. Főleg, hogy az idekerülése után pár perccel meg akartam ölni.

- Volt már fegyver a kezedben? – hajolt bele az arcába Minho.

- Én… - pillantott rám, mintha tőlem várná a választ, de én egy szót sem szóltam – nem igazán – fejezte be a mondatát.

- Hát, ez nagyszerű. Nem maradhat inkább itt, mint egy tényleges háziállat? – meredt rám tágra nyílt bociszemekkel.

- Te hoztad ide, ahelyett, hogy mondjuk normális emberekhez hasonlóan kiraktad volna egy kórháznál. Nem, nem lesz házi kedvenc, főleg, hogy itt senki sem ingyenélő. Ő a tied, tanítsd be – tártam szét a karom.

- Hát akkor szegény nagyon balfék lesz – szólt be megint Irene, bár ez a beszólása még nekem sem tetszett, amit egy gyilkos pillantással jeleztem is neki. Egy bizonyos határig még én is értékelem a vicceit, de vannak, amik nálam is kicsapják a biztosítékot. Minho a legjobb emberem, ezt mindenki nagyon jól tudja. Nem véletlenül ő került mellém mint a managerem. Lehetett volna Tao is, de Minho még őt is üti bizonyos dolgokban. Nem viseltem el, ha a munkájára szóltak be.

- Na, most, hogy ezt tisztáztuk, kiderült, hogy valaki meglopott kétmillió wonnal májusban. Öten voltatok bent abban az időszakban. Nem tudom, ki volt az, de ha kiderül, ti jártok rosszabbul – hazudtam. Nem akartam elmondani nekik, hogy tudom, ki a tettes, mert akkor akár véletlenül is elszólták volna magukat a lány előtt.

- Biztos vagy te ebben? Ki lenne itt erre képes? – kapta fel egyből a fejét Minho.

- Fél évig nem voltam itt, de attól még minden adat rögzítve van a pénz áramlásáról. És azért ennyi pénz nem vész csak úgy el a semmibe – néztem továbbra is mindenkin körbe, akit gyanúsítottnak tartottunk, de tényleg nem ők voltak, Ismertem már annyira az ott tartózkodó embereimet, hogy észrevegyem, ha valami nem stimmel velük. Egyikük sem volt olyan jó hazudozó, hogy át tudjanak verni, ráadásul nem is mertek volna.

- És mi lesz azzal, aki ezt tette? – kérdezte Onew, teljesen a kanapéba passzírozva magát.

- Egyértelműen megöli – vágta rá rögtön a választ Irene.

- Komolyan? – pislogott ijedten.

- Azért nem egészen így folyik, mivel egy elitről van szó. Először is meghallgatom, hogy milyen okból tette, aztán eldöntöm, hogy mi legyen…

- Végül úgyis meghal, eddig mindig ez volt – szólt megint közbe a lány.

- Irene, ha nem ragasztod be a szádat, akkor én fogom – szóltam rá, mert azért egy kicsit zavaró volt. Ez mondjuk Minhónak nagyon tetszett.

- És tudod, hogy ki az? Vagy van sejtésed? – terült el teljes nyugalommal Sehun, Baekhyun ölébe hajtva a fejét. Hát, őt nem különösebben érdekelte a dolog.

- Öten voltatok bent, ebből apámat kizárom, szóval innen négyen. Várom a jelentkezőt, kezdhetitek – adtam meg az esélyt nekik, mintha közülük lett volna valaki.

- Taemin, kerestél? – lépett be az ajtón Taeyeon, azzal a csábos mosolyával, amire azt hitte, hogy hat rám. Hát, tévedett, engem egyáltalán nem érdekelt sem ő, sem más.

- Éppen arról van szó, hogy valaki meglopta a főnököt két millával – csámcsogott Baekhyun. Taeyeon egyből lesápadt, és a száját kezdte harapdálni. Már előre lemertem volna fogadni, hogy egyből azzal fog kezdeni, hogy nem ő volt, hogyan gondolhattam ilyeneket, de nem így tett.

- Nem tudom, ki lehetett – nyögte végül ki, olyan nyugodtsággal, hogy én is kis híján elhittem neki. Mondjuk amíg Tao nem erősíti meg, addig nem is biztos, hogy ő volt.

- Sehun, Key, Irene, apám és te voltatok csak bent. Én mindent vissza tudok keresni. Közületek várom a jelentkezőt. Tao körülbelül két egész perc múlva fog végezni a felvételek átnézésével. Ennyi időt kaptok, hogy önként jelentkezzen a tettes, és akkor életben marad. Én addig felveszem a telefonom, mert Jongin többször keresett az elmúlt tíz percben, mint ahányszor ez lehetséges – mutattam fel a készülékem, és otthagytam őket.

- Mondjad, mi a bánatod? – tettem fel a kérdést egyből Jonginnek, amint felvette a telefont. Rettentően magára haragított azzal, amit tett. Esélytelennek bizonyult, hogy valaha is megkedveljem.

- Az édesapád kért meg, hogy szóljak neked az esti programról – csendült fel a hangja.

- Milyen program? Mára nincs semmi sem betervezve – futottam fejben végig a napi teendőket, de semmi hasonló nem volt benne.

- Ott kell lenned hatra a szállodátok étterménél, mert családi ebédet tartanak a szüleid. És ott lesz az épületben a híres énekesnő is, Krystal, aki szeretne találkozni veled. Siess, mert nem sok idő van már addig – nyomta rám a telefont a végén. Az életemre esküszöm, hogy ő lesz a következő, akit elteszek láb alól a nap folyamán. Idegesítő volt, minden formában. Semmi pozitívat nem lehet rá mondani azon kívül, hogy jól néz ki.

- Taemin – szólított meg Tao, amitől kicsit megugrottam, mert nem számítottam senkire sem.

- Igen? – próbáltam visszaterelni a figyelmemet Jonginről.

- Megvan a felvétel, ő volt az – nyomta a kezembe a telefonját, amin éppen ott volt megállítva a videó, ahol a lány ült a gépnél, pont abban az időben, amikor az eset történt.

- Remek, akkor menjünk vissza – adtam vissza a készüléket a kezébe, amit zsebre is tett. Nagyon jól tudta, hogy mi a rend, még a fegyvere is az övére volt csatolva.

- Itt is vagy…tok – tette a végére Kyoungsoo, amikor meglátta mögöttem Taót is.

- Taemin, tudjuk le a dolgot. Eszem ágában sincs ilyet tenni, tudod, hogy előbb kérek, mint ilyet tennék – kezdte Key elsőnek.

- Én meg nem szorulok rá, így is elég gazdag vagyok – folytatta Sehun.

- Előbb ölném meg magam, minthogy ezt tegyem veled – dobta hátra a haját Irene is.

- Tudom. Taeyeon, esetleg neked valami mondandód? – fordultam a másik lány felé. Hirtelen hatalmas csend lett, szerintem a többiek is rá gondoltak már.

- Nem tehettem mást, jó? A kisöcsém még azoknál a rohadékoknál van, csak a húgomat kaptam meg ezért a pénzért. Ez volt az egyetlen megoldás akkor – csattant hirtelen fel a lány.

- Az, hogy meglopod a főnököt? Normális vagy te? Ez az életedbe kerül, megért neked ennyit? – kezdte el megint Irene helyettem.

- Tao, csapd már le egy kicsit – forgattam meg a szemeim, mire végre önszántából is a szájára tapasztotta a kezét.

- Taeyeon, nagyon jól kellett tudnod, hogy mi történik az ilyen emberekkel. Hányan is élték eddig túl azt, hogy hazudtak nekem, vagy hasonlót csináltak? Egy sem. Te miért is lennél kivétel? Mert a testvéreidet próbáltad menteni így? Mért nem telefonáltál? Adtam volna, de ez, ez nagyon aljas húzás volt – lépdeltem közelebb hozzá, egyre jobban ráhozva a frászt.

- Neked meg kell ezt értsd, neked is megölték a húgodat – nézett rám reménykedve.

- Ne vegyél minket egy lapra. Tudod, nagyon szívesen megértenélek, de sajnos nem megy – csóváltam meg a fejem. Talán életben hagytam volna, ha nem hazudik az arcomba. Főleg nem egy olyan ügyben, ami engem igenis érintett, és ezt próbálta kihasználni. – Mi közöd van a keletiekhez? – fogtam meg az állkapcsát.

- Mondtam má…

- Ne hazudj már! – kiabáltam az arcába. – Nagyon jól kellene tudnod, hogy itt mindenkit lenyomozunk a születésétől kezdve a bekerüléséig. Egyáltalán nincsenek rokonaid. Te többször is az ő területükön tartózkodtál. Miért? – kérdeztem egyre szorosabban fogva.

- Nekik dolgoztam, beépített ember voltam egy ideig, aztán kiléptem onnan, megszöktem. Aztán felvettél ide, és mondták, hogy ha nem teszem, amit kérnek, akkor megölnek engem.

- Te pedig azt tetted, amit akartak, ahelyett, hogy szóltál volna – löktem el magamtól úgy, hogy belehuppant a kanapéba, majd kikaptam Tao övéből a pisztolyt, és ráfogtam.

- Taemin, ne csináld, én csak magamat védtem – kezdett el sírni.

- Ez a baj. Ti itt nem azért vagytok, hogy magatokat védjétek, hanem hogy engem! Az életetek az enyém, érted ezt? Ha akarom, itt mindenkit lepuffanthatok csak úgy, mert olyan kedvem van! – kiabáltam, végigvezetve a fegyvert mindenkin.

- Azt a srácot sem ölted meg. Honnan tudod, hogy nem áruló? – mutatott remegve Onew-ra.

- Én mindent tudok róla, ő is le lett nyomozva. Tao, takarítsd el – nyomtam a kezébe a pisztolyát, majd a karjánál felrántottam Taeyeont, és odalöktem neki. Egyetlen oka volt, hogy nem a saját kezemmel öltem meg, és az Jongin volt, ugyanis sietnem kellett készülődni, hogy menjünk a vacsorára. És valahogy nem volt kedvem előtte vérben úszni, és úsztatni a többieket. Az új srácról nem is beszélve. Az életben nem szólt volna hozzám, ha előtte lövöm le a lányt, akinek a vére nagy valószínűséggel az ő arcán is landolt volna.

- Most megöli? – fordult Onew az ajtó irányába, amin kimentek.

- Meg. Vésd ezt a pillanatot jól az eszedbe, és ennek megfelelően próbálj meg viselkedni. Mindenki végezze a dolgát! Sehun, adjátok el a cuccokat, Key, ti próbáljatok bejutni a Zico rendszerébe, lányok, ti tudjátok a dolgokat. Minho, te meg élvezd a nyulad társaságát. Én meg elmentem vacsorázni apámmal – hagytam ott őket, hangosan becsapva magam után az ajtót. Kicsit felcseszte az agyam, hogy nem vettem észre, ki is Taeyeon valójában. Hiába nyomoztuk le, ez valahogy rejtve maradt. Ezek után már nem igazán tudtam, hogy kiben is bízhatok meg.

- Taemin, az autó készen áll, mehetünk? – kopogott, majd lépett be Jongin a szobámba, mikor a nyakkendőmmel vacakoltam. Még mindig remegett a kezem az idegtől. Pedig általában pillanatok alatt megkötöm.

- Ja, mindjárt – kaptam le a nyakamról, és az ágyra vágtam.

- Hát, ez a darab nem igazán illik ehhez az inghez – emelte fel óvatosan a kockás kiegészítőt, és a többi mellé akasztotta. - Alapból kék az inged, úgyhogy nem kell csicsás nyakkendő hozzá. Ez sokkal elegánsabb – akasztott le egy egyszerű feketét, és mielőtt egy szót is szólhattam volna, máris előttem állt, pillanatok alatt megkötve, megigazítva. – Ennyi volt – emelte fel a fejét, így elég közel kerülve hozzám.

- Köszönöm – nyeltem a végén egy nagyot. Eszméletlenül helyesnek találtam. – Mehetünk is – léptem ki oldalra, és indultam el kifelé. Minél előbb túl akartam lenni az esti vacsorán.

Túl zaklatott voltam ahhoz, hogy normálisan tudjak gondolkodni az estével kapcsolatban. Az egyik ok Taeyeon árulása volt. Képtelen voltam elfogadni, hogy tényleg ezt tette velem, és mindezt úgy, hogy mindenkit kijátszott. És még a képembe is mert hazudni, hogy magát védje. Gyűlöltem az ilyen embereket, nem is egyet végeztem, végeztettem már ki ilyen miatt. Ő sem lehetett kivétel, mert akkor a többiek is elkezdenének így viselkedni, és legalább Onew is a fejébe véste, hogy velem nem lehet szórakozni.

A másik ok, az a mellettem ülő Kim Jongin volt. Igaz, hozzám sem szólt, rám sem nézett, és még a levegőt is alig hallhatóan vette, de ott volt. Nem az volt a bajom, hogy testőröm lett, hiszen előtte Minho, Tao és az elitek bármelyike is betöltötte már ezt a posztot pár alkalommal, hanem az, hogy ő.

-Taemin, tudod, hogy ki vagyok? - szólalt hirtelen meg. Óvatosan felé pillantottam, de ő ugyanúgy az ablakon bámult kifelé, mintha nem is kérdezett volna semmit.

- Apám egyik alkalmazottjának a fia? - kérdeztem vissza. Nagyon is jól tudtam, ki ő, de nem mindenáron akartam ezt tudatni vele. Nem akartam, hogy közel akarjon kerülni hozzám. Nekem nem volt szükségem senkinek a barátságára sem, aki nem a maffián belül volt, mert csak bennük mertem megbízni, legalábbis azokban, akik az elit körbe tartoztak. Ők, bár ezt tőlem sosem hallják, az egyetlenek, akikre rá merem bízni az életem.

- Igen, most pedig a testőröd, de nem erre gondoltam – válaszolt még mindig ugyanabban a pózban ülve. Nem igazán tudtam, hogy azért nem néz-e rám, mert fél tőlem, vagy mert így könnyebben tud beszélni, de idegesített, ez is.

- Akkor mire? – próbáltam a tudatlant játszani, ami nekem igen nehezen ment. Sajnos volt egy olyan hobbim, hogy mindenkit lenyomoztattam, mielőtt kapcsolatba kerültem vele, így sokszor már előbb tudtam, mit akarnak, mint elmondták volna.

- Amikor a Kai nevet mondtam, nem jutott eszedbe semmi régebbről?

- Nem igazán emlékszem a régebbi dolgokra a húgom halála óta. Akkor sokkot kaptam, és valahogy elfelejtettem egy pár dolgot – hazudtam reflexből a már jól betanult szövegemet. Az újságíróknak is ez lett beadva a karrierem elején. Gyerekkori trauma, ennyi. Így sokkal könnyebb volt letudni a felesleges köröket.

- Hazudsz, még csak ide sem néztél. Én nagyon jól emlékszem mindenre, és téged is eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nem igaz, amit mondasz. – Erre a szövegelésére már tényleg rá kellett pillantanom. Észre sem vettem, hogy teljes felsőtesttel felém fordult, és engem bámult.

- Figyelj, nem igazán érdekel, hogy mit hiszel, tudsz, vagy akarsz tudni rólam. Nem hazudtam, nem tudom ki vagy, nem emlékszem rád. Lehet, hogy összefutottunk az udvaron, mivel apád apám sofőrje, de ennyi. Biztos nem voltál jelentős személy az életem azon szakaszában… vagy ha mégis, akkor bocs – tettem gyorsan a végére, mikor megláttam a csalódottságot az arcán. Valahogy ez a hazugság volt az egyik legnehezebb, amit az utóbbi években kellett mondanom.

Kai a legjobb és egyben az egyetlen gyerekkori barátom volt. Szinte minden egyes nap együtt lógtunk. Az igazi nevét soha nem tudtam meg, mert mindig csak Kai-nak hívtam, így mutatkozott be. Amíg az apja az enyémet furikázta, addig mi együtt játszottunk, tanultunk. Ő már gyerekkorában is elképesztően szép volt, mindenki azt mondta, hogy egy igazi szívtipró lesz egyszer belőle, aki csak zabálja a nőket. Ha akartam, sem tudtam volna elfelejteni azt az arcot és őt sem.

De aztán ő elment az anyjával egy messzebbi városba, mert az apja biztonságban szerette volna tudni a családját, még el is vált a feleségétől. Minden maffiatag nagyon jól tudja, hogy egyetlenegy gyengesége van csak, és az a család. Nagyon sokan ezért nem is akarnak, mert csak bajba sodornák őket. Kai apja is rájött erre, ezért minden szálat megszakított velük, így többet nem találkozhattam vele. Akkor ez nagyon megviselt nyolc évesen, de apám szerencséjére az új nője éppen babát várt, így a húgom érkezése gyorsan eltörölte ezt a fájdalmat, a közös emlékek viszont a mai napig megmaradtak.

Nagyon jól tudtam, hogy ő az, amint kimondta a becenevét, viszont abban a pillanatban döntöttem úgy, hogy ezt nem adom a tudtára. Nekem nem lehetnek barátaim, szeretteim, senkim. Csak az apám van és a maffia.

- Nem tudom, miért lettél ennyire rideg, de ki fogom deríteni. Azt hiszed, nem vettem észre, hogy az, amit a rajongóidnak mutatsz, mind csak álca? Olyan vagy, mint egy hatalmas jégtömb, ami még negyven fokban sem képes olvadni. Nem ilyen voltál. Mindig nevettél, jól érezted magad…

- Már nem az vagyok, aki voltam. Több ezer, sőt millió embernek kell megfelelnem, emiatt a magánéletben ez a boldog, minden rendben van dolog már nem megy. És figyelmeztetlek, ne akard megtudni, hogy milyen vagyok valójában, mert azt nem élnéd túl. Neked van egy emléked rólam, amint hallottam, egy elég szép, ne akard elrontani ezt a képet rólam. Te csak a testőröm vagy. A feladatodra koncentrálj, ne arra, hogy ki voltam vagy vagyok – adtam finoman a tudtára, hogy nem lenne jó, ha elkezdene nyomozgatni vagy kutakodni utánam. Akkor bármennyire is nehezemre esne, fejbe lőném. Ő egy olyan ember, akinek nem szabad megtudnia, hogy az egyik legkörözöttebb, legveszélyesebb maffia feje vagyok, mert akkor ott nagyon nagy problémák lennének.

- Sajnálom, Taemin. De nekem az a gyerekkori barátság túl sokat jelent ahhoz, hogy csak így veszni hagyjam…

- Kai… - kezdtem volna bele, de ő kinyitotta az ajtaját, és kiszállt. Azt sem vettem észre, mikor álltunk meg a szálloda garázsában.

- Szálljon ki, kérem – tért át a hivatalos megszólításra, mikor kinyitotta nekem az ajtót. Hát, ezután a beszélgetés után már nem igazán tudott érdekelni a vacsora apámékkal, ahogy semmi más sem. Mindig is reménykedtem, amikor a kezembe kerültek a közös fotók, hogy ő elfelejtett engem, de nem így lett. Pedig sokkal jobb lett volna, a saját érdekében.