Minho és Onew a társalgóban voltak
Sehunékkal, akik próbálták beszédre bírni, de nem nagyon ment. Onew-nak nagyon
sok volt az új arc, akik mind gyilkosok voltak. Én sem szívesen szólaltam volna
meg a helyében egy ilyen társaságban. Inkább csak szorosan Minho mellett volt,
mintha ő jelentette volna neki a biztos pontot az egész épületben.
- Onew, tessék megszólalni, nem vagy te néma
– vágódtam le közé és Irene közé. Nem mertem elszakítani a gazdájától, mert a
végén elhunyt volna kétségbeesésében. – Na, ő itt Sehun, Baekhyun és Kyoungsoo
– mutattam végig a három fiún, akik vigyorogva integettek neki. – Ők általában
az üzleti dolgokat bonyolítják le, kémkednek, és ha kell, akkor ölnek is. Irene
a beépített emberünk Seulgival együtt. Ők általában a célponttól
szereznek információt. Tao a mesterlövészem, nála jobb nincs. Őt már láttad
tegnap, most dolga van. Woohyun és Key, ők a hackereim. Pillanatok alatt törik
fel a legvédettebb rendszert is. Minho pedig mindig velem van, vigyáz rám, és a
fontos küldetéseknél, amikben én is részt veszek, ő is gyilkol. Nagyjából ennyi
– mutattam be neki az elit szűk kört.
- Te pedig az új kisállatunk vagy, akit
kiképzünk majd vérnyúlnak, hogy tudj embert ölni – szólalt meg mellettem Irene.
- Ne állatozd már le szerencsétlent – mordult
rá Minho.
- Mert ez most sokkal jobban hangzott, mi,
nagyokos? – oltotta be megint Minhót a lány.
-Ezt már igazán abbahagyhatnád, mindig
beégetsz – kezdett el nyafogni.
- Mert hagyod magad, és mert jó nézni a
reakciódat, amikor elkezdesz idegeskedni – kezdték el megint a vitát, amit Onew
a fejét kapkodva hallgatott.
- Te leszel Minho társa. Amit mond, azt
csinálod. Ha ölnöd kell, ölsz, ha futnod, akkor futsz, ilyen egyszerű –
ismertettem Jinkivel a munkája lényegét.
- A társam? Még egy fegyvert sem képes
megfogni, nemhogy lőni vele. Meg akarsz öletni? – háborodott fel Minho.
- Legalább nem nekem kell végeznem veled –
sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány mellettem. Ezen még Onew is felnevetett.
- Na, adott ki végre magából valami hangfélét
– tapsolt kettőt Sehun. Részben megértettem az új srácot. Egyik napról a
másikra bekerülni egy ilyen társaságba, akiknek az életük az, hogy másokat
öljenek meg, nem lehet könnyű. Főleg, hogy az idekerülése után pár perccel meg
akartam ölni.
- Volt már fegyver a kezedben? – hajolt bele
az arcába Minho.
- Én… - pillantott rám, mintha tőlem várná a
választ, de én egy szót sem szóltam – nem igazán – fejezte be a mondatát.
- Hát, ez nagyszerű. Nem maradhat inkább itt,
mint egy tényleges háziállat? – meredt rám tágra nyílt bociszemekkel.
- Te hoztad ide, ahelyett, hogy mondjuk
normális emberekhez hasonlóan kiraktad volna egy kórháznál. Nem, nem lesz házi
kedvenc, főleg, hogy itt senki sem ingyenélő. Ő a tied, tanítsd be – tártam
szét a karom.
- Hát akkor szegény nagyon balfék lesz –
szólt be megint Irene, bár ez a beszólása még nekem sem tetszett, amit egy
gyilkos pillantással jeleztem is neki. Egy bizonyos határig még én is értékelem
a vicceit, de vannak, amik nálam is kicsapják a biztosítékot. Minho a legjobb
emberem, ezt mindenki nagyon jól tudja. Nem véletlenül ő került mellém mint a
managerem. Lehetett volna Tao is, de Minho még őt is üti bizonyos dolgokban.
Nem viseltem el, ha a munkájára szóltak be.
- Na, most, hogy ezt tisztáztuk, kiderült,
hogy valaki meglopott kétmillió wonnal májusban. Öten voltatok bent abban az
időszakban. Nem tudom, ki volt az, de ha kiderül, ti jártok rosszabbul –
hazudtam. Nem akartam elmondani nekik, hogy tudom, ki a tettes, mert akkor akár
véletlenül is elszólták volna magukat a lány előtt.
- Biztos vagy te ebben? Ki lenne itt erre
képes? – kapta fel egyből a fejét Minho.
- Fél évig nem voltam itt, de attól még
minden adat rögzítve van a pénz áramlásáról. És azért ennyi pénz nem vész csak
úgy el a semmibe – néztem továbbra is mindenkin körbe, akit gyanúsítottnak
tartottunk, de tényleg nem ők voltak, Ismertem már annyira az ott tartózkodó
embereimet, hogy észrevegyem, ha valami nem stimmel velük. Egyikük sem volt
olyan jó hazudozó, hogy át tudjanak verni, ráadásul nem is mertek volna.
- És mi lesz azzal, aki ezt tette? – kérdezte
Onew, teljesen a kanapéba passzírozva magát.
- Egyértelműen megöli – vágta rá rögtön a
választ Irene.
- Komolyan? – pislogott ijedten.
- Azért nem egészen így folyik, mivel egy
elitről van szó. Először is meghallgatom, hogy milyen okból tette, aztán
eldöntöm, hogy mi legyen…
- Végül úgyis meghal, eddig mindig ez volt –
szólt megint közbe a lány.
- Irene, ha nem ragasztod be a szádat, akkor
én fogom – szóltam rá, mert azért egy kicsit zavaró volt. Ez mondjuk Minhónak
nagyon tetszett.
- És tudod, hogy ki az? Vagy van sejtésed? –
terült el teljes nyugalommal Sehun, Baekhyun ölébe hajtva a fejét. Hát, őt nem
különösebben érdekelte a dolog.
- Öten voltatok bent, ebből apámat kizárom,
szóval innen négyen. Várom a jelentkezőt, kezdhetitek – adtam meg az esélyt
nekik, mintha közülük lett volna valaki.
- Taemin, kerestél? – lépett be az ajtón
Taeyeon, azzal a csábos mosolyával, amire azt hitte, hogy hat rám. Hát,
tévedett, engem egyáltalán nem érdekelt sem ő, sem más.
- Éppen arról van szó, hogy valaki meglopta a
főnököt két millával – csámcsogott Baekhyun. Taeyeon egyből lesápadt, és a
száját kezdte harapdálni. Már előre lemertem volna fogadni, hogy egyből azzal
fog kezdeni, hogy nem ő volt, hogyan gondolhattam ilyeneket, de nem így tett.
- Nem tudom, ki lehetett – nyögte végül ki,
olyan nyugodtsággal, hogy én is kis híján elhittem neki. Mondjuk amíg Tao nem
erősíti meg, addig nem is biztos, hogy ő volt.
- Sehun, Key, Irene, apám és te voltatok csak
bent. Én mindent vissza tudok keresni. Közületek várom a jelentkezőt. Tao
körülbelül két egész perc múlva fog végezni a felvételek átnézésével. Ennyi
időt kaptok, hogy önként jelentkezzen a tettes, és akkor életben marad. Én
addig felveszem a telefonom, mert Jongin többször keresett az elmúlt tíz
percben, mint ahányszor ez lehetséges – mutattam fel a készülékem, és
otthagytam őket.
- Mondjad, mi a bánatod? – tettem fel a
kérdést egyből Jonginnek, amint felvette a telefont. Rettentően magára
haragított azzal, amit tett. Esélytelennek bizonyult, hogy valaha is
megkedveljem.
- Az édesapád kért meg, hogy szóljak neked az
esti programról – csendült fel a hangja.
- Milyen program? Mára nincs semmi sem
betervezve – futottam fejben végig a napi teendőket, de semmi hasonló nem volt
benne.
- Ott kell lenned hatra a szállodátok
étterménél, mert családi ebédet tartanak a szüleid. És ott lesz az épületben a
híres énekesnő is, Krystal, aki szeretne találkozni veled. Siess, mert nem sok
idő van már addig – nyomta rám a telefont a végén. Az életemre esküszöm, hogy ő
lesz a következő, akit elteszek láb alól a nap folyamán. Idegesítő volt, minden
formában. Semmi pozitívat nem lehet rá mondani azon kívül, hogy jól néz ki.
- Taemin – szólított meg Tao, amitől kicsit
megugrottam, mert nem számítottam senkire sem.
- Igen? – próbáltam visszaterelni a
figyelmemet Jonginről.
- Megvan a felvétel, ő volt az – nyomta a
kezembe a telefonját, amin éppen ott volt megállítva a videó, ahol a lány ült a
gépnél, pont abban az időben, amikor az eset történt.
- Remek, akkor menjünk vissza – adtam vissza
a készüléket a kezébe, amit zsebre is tett. Nagyon jól tudta, hogy mi a rend,
még a fegyvere is az övére volt csatolva.
- Itt is vagy…tok – tette a végére Kyoungsoo,
amikor meglátta mögöttem Taót is.
- Taemin, tudjuk le a dolgot. Eszem ágában
sincs ilyet tenni, tudod, hogy előbb kérek, mint ilyet tennék – kezdte Key
elsőnek.
- Én meg nem szorulok rá, így is elég gazdag
vagyok – folytatta Sehun.
- Előbb ölném meg magam, minthogy ezt tegyem
veled – dobta hátra a haját Irene is.
- Tudom. Taeyeon, esetleg neked valami
mondandód? – fordultam a másik lány felé. Hirtelen hatalmas csend lett,
szerintem a többiek is rá gondoltak már.
- Nem tehettem mást, jó? A kisöcsém még
azoknál a rohadékoknál van, csak a húgomat kaptam meg ezért a pénzért. Ez volt
az egyetlen megoldás akkor – csattant hirtelen fel a lány.
- Az, hogy meglopod a főnököt? Normális vagy
te? Ez az életedbe kerül, megért neked ennyit? – kezdte el megint Irene
helyettem.
- Tao, csapd már le egy kicsit – forgattam
meg a szemeim, mire végre önszántából is a szájára tapasztotta a kezét.
- Taeyeon, nagyon jól kellett tudnod, hogy mi
történik az ilyen emberekkel. Hányan is élték eddig túl azt, hogy hazudtak
nekem, vagy hasonlót csináltak? Egy sem. Te miért is lennél kivétel? Mert a
testvéreidet próbáltad menteni így? Mért nem telefonáltál? Adtam volna, de ez,
ez nagyon aljas húzás volt – lépdeltem közelebb hozzá, egyre jobban ráhozva a
frászt.
- Neked meg kell ezt értsd, neked is megölték
a húgodat – nézett rám reménykedve.
- Ne vegyél minket egy lapra. Tudod, nagyon
szívesen megértenélek, de sajnos nem megy – csóváltam meg a fejem. Talán
életben hagytam volna, ha nem hazudik az arcomba. Főleg nem egy olyan ügyben,
ami engem igenis érintett, és ezt próbálta kihasználni. – Mi közöd van a
keletiekhez? – fogtam meg az állkapcsát.
- Mondtam má…
- Ne hazudj már! – kiabáltam az arcába. –
Nagyon jól kellene tudnod, hogy itt mindenkit lenyomozunk a születésétől kezdve
a bekerüléséig. Egyáltalán nincsenek rokonaid. Te többször is az ő területükön
tartózkodtál. Miért? – kérdeztem egyre szorosabban fogva.
- Nekik dolgoztam, beépített ember voltam egy
ideig, aztán kiléptem onnan, megszöktem. Aztán felvettél ide, és mondták, hogy
ha nem teszem, amit kérnek, akkor megölnek engem.
- Te pedig azt tetted, amit akartak,
ahelyett, hogy szóltál volna – löktem el magamtól úgy, hogy belehuppant a
kanapéba, majd kikaptam Tao övéből a pisztolyt, és ráfogtam.
- Taemin, ne csináld, én csak magamat védtem
– kezdett el sírni.
- Ez a baj. Ti itt nem azért vagytok, hogy
magatokat védjétek, hanem hogy engem! Az életetek az enyém, érted ezt? Ha
akarom, itt mindenkit lepuffanthatok csak úgy, mert olyan kedvem van! –
kiabáltam, végigvezetve a fegyvert mindenkin.
- Azt a srácot sem ölted meg. Honnan tudod,
hogy nem áruló? – mutatott remegve Onew-ra.
- Én mindent tudok róla, ő is le lett
nyomozva. Tao, takarítsd el – nyomtam a kezébe a pisztolyát, majd a karjánál
felrántottam Taeyeont, és odalöktem neki. Egyetlen oka volt, hogy nem a saját
kezemmel öltem meg, és az Jongin volt, ugyanis sietnem kellett készülődni, hogy
menjünk a vacsorára. És valahogy nem volt kedvem előtte vérben úszni, és
úsztatni a többieket. Az új srácról nem is beszélve. Az életben nem szólt volna
hozzám, ha előtte lövöm le a lányt, akinek a vére nagy valószínűséggel az ő
arcán is landolt volna.
- Most megöli? – fordult Onew az ajtó
irányába, amin kimentek.
- Meg. Vésd ezt a pillanatot jól az eszedbe,
és ennek megfelelően próbálj meg viselkedni. Mindenki végezze a dolgát! Sehun,
adjátok el a cuccokat, Key, ti próbáljatok bejutni a Zico rendszerébe, lányok,
ti tudjátok a dolgokat. Minho, te meg élvezd a nyulad társaságát. Én meg
elmentem vacsorázni apámmal – hagytam ott őket, hangosan becsapva magam után az
ajtót. Kicsit felcseszte az agyam, hogy nem vettem észre, ki is Taeyeon
valójában. Hiába nyomoztuk le, ez valahogy rejtve maradt. Ezek után már nem
igazán tudtam, hogy kiben is bízhatok meg.
- Taemin, az autó készen áll, mehetünk? –
kopogott, majd lépett be Jongin a szobámba, mikor a nyakkendőmmel vacakoltam.
Még mindig remegett a kezem az idegtől. Pedig általában pillanatok alatt
megkötöm.
- Ja, mindjárt – kaptam le a nyakamról, és az
ágyra vágtam.
- Hát, ez a darab nem igazán illik ehhez az
inghez – emelte fel óvatosan a kockás kiegészítőt, és a többi mellé akasztotta.
- Alapból kék az inged, úgyhogy nem kell csicsás nyakkendő hozzá. Ez sokkal
elegánsabb – akasztott le egy egyszerű feketét, és mielőtt egy szót is
szólhattam volna, máris előttem állt, pillanatok alatt megkötve, megigazítva. –
Ennyi volt – emelte fel a fejét, így elég közel kerülve hozzám.
- Köszönöm – nyeltem a végén egy nagyot.
Eszméletlenül helyesnek találtam. – Mehetünk is – léptem ki oldalra, és
indultam el kifelé. Minél előbb túl akartam lenni az esti vacsorán.
Túl zaklatott voltam ahhoz, hogy normálisan
tudjak gondolkodni az estével kapcsolatban. Az egyik ok Taeyeon árulása volt.
Képtelen voltam elfogadni, hogy tényleg ezt tette velem, és mindezt úgy, hogy
mindenkit kijátszott. És még a képembe is mert hazudni, hogy magát védje.
Gyűlöltem az ilyen embereket, nem is egyet végeztem, végeztettem már ki ilyen
miatt. Ő sem lehetett kivétel, mert akkor a többiek is elkezdenének így
viselkedni, és legalább Onew is a fejébe véste, hogy velem nem lehet
szórakozni.
A másik ok, az a mellettem ülő Kim Jongin
volt. Igaz, hozzám sem szólt, rám sem nézett, és még a levegőt is alig
hallhatóan vette, de ott volt. Nem az volt a bajom, hogy testőröm lett, hiszen
előtte Minho, Tao és az elitek bármelyike is betöltötte már ezt a posztot pár
alkalommal, hanem az, hogy ő.
-Taemin, tudod, hogy ki vagyok? - szólalt
hirtelen meg. Óvatosan felé pillantottam, de ő ugyanúgy az ablakon bámult
kifelé, mintha nem is kérdezett volna semmit.
- Apám egyik alkalmazottjának a fia? -
kérdeztem vissza. Nagyon is jól tudtam, ki ő, de nem mindenáron akartam ezt
tudatni vele. Nem akartam, hogy közel akarjon kerülni hozzám. Nekem nem volt
szükségem senkinek a barátságára sem, aki nem a maffián belül volt, mert csak
bennük mertem megbízni, legalábbis azokban, akik az elit körbe tartoztak. Ők,
bár ezt tőlem sosem hallják, az egyetlenek, akikre rá merem bízni az életem.
- Igen, most pedig a testőröd, de nem erre
gondoltam – válaszolt még mindig ugyanabban a pózban ülve. Nem igazán tudtam,
hogy azért nem néz-e rám, mert fél tőlem, vagy mert így könnyebben tud
beszélni, de idegesített, ez is.
- Akkor mire? – próbáltam a tudatlant
játszani, ami nekem igen nehezen ment. Sajnos volt egy olyan hobbim, hogy mindenkit
lenyomoztattam, mielőtt kapcsolatba kerültem vele, így sokszor már előbb tudtam,
mit akarnak, mint elmondták volna.
- Amikor a Kai nevet mondtam, nem jutott
eszedbe semmi régebbről?
- Nem igazán emlékszem a régebbi dolgokra a
húgom halála óta. Akkor sokkot kaptam, és valahogy elfelejtettem egy pár dolgot
– hazudtam reflexből a már jól betanult szövegemet. Az újságíróknak is ez lett
beadva a karrierem elején. Gyerekkori trauma, ennyi. Így sokkal könnyebb volt
letudni a felesleges köröket.
- Hazudsz, még csak ide sem néztél. Én nagyon
jól emlékszem mindenre, és téged is eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nem
igaz, amit mondasz. – Erre a szövegelésére már tényleg rá kellett pillantanom.
Észre sem vettem, hogy teljes felsőtesttel felém fordult, és engem bámult.
- Figyelj, nem igazán érdekel, hogy mit
hiszel, tudsz, vagy akarsz tudni rólam. Nem hazudtam, nem tudom ki vagy, nem
emlékszem rád. Lehet, hogy összefutottunk az udvaron, mivel apád apám sofőrje,
de ennyi. Biztos nem voltál jelentős személy az életem azon szakaszában… vagy
ha mégis, akkor bocs – tettem gyorsan a végére, mikor megláttam a csalódottságot
az arcán. Valahogy ez a hazugság volt az egyik legnehezebb, amit az utóbbi
években kellett mondanom.
Kai a legjobb és egyben az egyetlen
gyerekkori barátom volt. Szinte minden egyes nap együtt lógtunk. Az igazi nevét
soha nem tudtam meg, mert mindig csak Kai-nak hívtam, így mutatkozott be. Amíg
az apja az enyémet furikázta, addig mi együtt játszottunk, tanultunk. Ő már
gyerekkorában is elképesztően szép volt, mindenki azt mondta, hogy egy igazi
szívtipró lesz egyszer belőle, aki csak zabálja a nőket. Ha akartam, sem tudtam
volna elfelejteni azt az arcot és őt sem.
De aztán ő elment az anyjával egy messzebbi
városba, mert az apja biztonságban szerette volna tudni a családját, még el is
vált a feleségétől. Minden maffiatag nagyon jól tudja, hogy egyetlenegy
gyengesége van csak, és az a család. Nagyon sokan ezért nem is akarnak, mert
csak bajba sodornák őket. Kai apja is rájött erre, ezért minden szálat
megszakított velük, így többet nem találkozhattam vele. Akkor ez nagyon
megviselt nyolc évesen, de apám szerencséjére az új nője éppen babát várt, így
a húgom érkezése gyorsan eltörölte ezt a fájdalmat, a közös emlékek viszont a
mai napig megmaradtak.
Nagyon jól tudtam, hogy ő az, amint kimondta
a becenevét, viszont abban a pillanatban döntöttem úgy, hogy ezt nem adom a
tudtára. Nekem nem lehetnek barátaim, szeretteim, senkim. Csak az apám van és a
maffia.
- Nem tudom, miért lettél ennyire rideg, de
ki fogom deríteni. Azt hiszed, nem vettem észre, hogy az, amit a rajongóidnak
mutatsz, mind csak álca? Olyan vagy, mint egy hatalmas jégtömb, ami még negyven
fokban sem képes olvadni. Nem ilyen voltál. Mindig nevettél, jól érezted magad…
- Már nem az vagyok, aki voltam. Több ezer,
sőt millió embernek kell megfelelnem, emiatt a magánéletben ez a boldog, minden
rendben van dolog már nem megy. És figyelmeztetlek, ne akard megtudni, hogy
milyen vagyok valójában, mert azt nem élnéd túl. Neked van egy emléked rólam,
amint hallottam, egy elég szép, ne akard elrontani ezt a képet rólam. Te csak a
testőröm vagy. A feladatodra koncentrálj, ne arra, hogy ki voltam vagy vagyok –
adtam finoman a tudtára, hogy nem lenne jó, ha elkezdene nyomozgatni vagy
kutakodni utánam. Akkor bármennyire is nehezemre esne, fejbe lőném. Ő egy olyan
ember, akinek nem szabad megtudnia, hogy az egyik legkörözöttebb,
legveszélyesebb maffia feje vagyok, mert akkor ott nagyon nagy problémák
lennének.
- Sajnálom, Taemin. De nekem az a gyerekkori
barátság túl sokat jelent ahhoz, hogy csak így veszni hagyjam…
- Kai… - kezdtem volna bele, de ő kinyitotta
az ajtaját, és kiszállt. Azt sem vettem észre, mikor álltunk meg a szálloda
garázsában.
- Szálljon ki, kérem – tért át a hivatalos
megszólításra, mikor kinyitotta nekem az ajtót. Hát, ezután a beszélgetés után már
nem igazán tudott érdekelni a vacsora apámékkal, ahogy semmi más sem. Mindig is
reménykedtem, amikor a kezembe kerültek a közös fotók, hogy ő elfelejtett
engem, de nem így lett. Pedig sokkal jobb lett volna, a saját érdekében.
