Bevezető

,,Van, hogy csak egy pillanatot kapsz... Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért... Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is. Ami örökké tart.”

- Jössz velem játszani? – állt meg a kishúgom az ajtóban. Ő még csak hat éves volt, én akkor már tizennégy. Csak apánk volt közös, édesanyánk nem. Az enyém meghalt, amikor megszülettem, apám pedig idővel túltette magát a halálán, és talált magának mást. Nem haragudtam ezért rá, megértettem, hogy örökre nem maradhat egyedül.

- Persze, Minjun, jövök – mosolyogtam rá a copfos kislányra. Imádtam őt, mindig is. Ha kellett, az összes szabadidőmet rá áldoztam. Ültem a kis asztalkájánál, és a mackói társaságában teázgattunk. Nem túl fiús program, de nekem tetszett. Szerettem vele lenni, hallgatni a vékony kis hangját, nézni a gyönyörű pofiját, játszani a fekete hajával. Élveztem a társaságát, még ha csak hat éves is volt.

Azon a borzalmas napon is éppen az esti teánkat fogyasztottuk, és készültünk lefektetni a mackókat.

- Alice-t ne felejtsd el betakarni, nagyon megfázott – emlékeztetett, mint az elmúlt három este mindig.

- Nem gyógyult még meg? – kérdeztem meglepetten.

- Nem, még mindig nagyon csúnyán köhög – rázta meg rosszallóan a fejét. Ilyenkor mindig elképzeltem, hogy egyszer mennyire jó anyuka lesz belőle, de sajnos ez nem következhetett be.

- Akkor nyakig betakarom – fogtam meg a kis csillagmintás plédet, és alaposan belebugyoláltam a kis betegünket. – Te is menj fogat mosni, aztán mars az ágyba – simogattam meg a haját.

- Tudom, megyek már – integetett, és el is tűnt a folyosón. Én addig átmentem apánkhoz, hogy jó éjszakát kívánjak neki.

- Gyere csak – kiabált ki a szobájából, miután bekopogtam. – Mi a helyzet, kisfiam? – tette fel a szokásos kérdést.

- Csak megyünk aludni. Minjun megmossa a fogát, és ő is alszik utána.

- Rendben van. Jó éjt – lépett elém, és a vállamra tette a kezét.

- Jó éjt – mosolyogtam rá, majd visszamentem a húgom szobájába. A kis tücsök már az ágyában feküdt.

- Aludj szépen, ha baj van, gyere át nyugodtan – adtam egy puszit a homlokára.

- Szeretlek – integetett még egy utolsót, mielőtt becsuktam az ajtót, utoljára.

Nem tudom, mikor aludtam el, de hatalmas hangzavarra és lövöldözésre ijedtem fel. Egyből kipattantam az ágyból, és az ajtó felé siettem.

- Maradj ott! – kiabált rám apám, és rám csapta az ajtót. A rémülettől megdermedve álltam egyhelyben, de több lövést nem hallottam. Az ablakhoz siettem, ahonnan még éppen láttam, ahogy pár feketeruhás ember hagyja el az udvarunkat. Nem igazán értettem, mi folyt körülöttem. Arra tudtam csak gondolni, hogy betörők lehettek. Gazdagok vagyunk, nagyon is. Rengeteg fegyveres őr vigyázott ránk, mégis sikerült bejutniuk a házba. Biztos profik voltak, legalábbis, akkor ezt hittem.

- Minjun! – kaptam hirtelen észhez. Biztos voltam benne, hogy meg van rémülve, és szegény azt sem tudja, mi lehet a hangzavar forrása. Újból az ajtóhoz siettem, majd kinyitottam azt, és egyenesen a húgom szobája felé futottam.

- Miért őt? Mit akartak tőle? – hallottam apám zokogását bentről.

- Szerintem nem őt akarták, hanem a fiát, hogy meggátolják az örökösödést – válaszolt egy másik hang. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset, és löktem be az ajtót. Apámék olyan hirtelen kapták fel a fejüket, és ugrottak fel, hogy egy lépést visszaléptem. De még így is láttam mögöttük. Láttam a húgom élettelen testét, körülötte a saját vérével szennyezett takaróval. Nem igazán tudtam mit reagálni, sokkot kaptam. Csak álltam, és a sok vért bámultam. Megölték. Az egyetlen kishúgomat, aki mindennél többet jelentett számomra, azok a szemetek megölték. Egy hat éves kislányt, aki azt sem tudta, mi történik körülötte.

- Gyere ki innen – tolt apám a hátamnál, egészen a folyosóig.

- Sajnálom, minden az én hibám – kért bocsánatot vörösre sírt szemekkel.

- Megölöm őket, apa. Az életemre és Minjun emlékére esküszöm, hogy bosszút állok a haláláért – suttogtam.

- Akkor segítek neked ebben. Elmondok egy nagy titkot, amit senki sem tudhat. Én vagyok az ország egyik legnagyobb maffiahálózatának a feje. Csak csináld, amit mondok, és bosszút állhatsz – szorította meg finoman a karom. Maffia? Hát legyen. Ha csak így ölhetem meg azokat, akik elvették a szemem fényét, akkor simán leszek a maffia tagja.

Hat év telt el Minjun halála óta. Apám mindenre megtanított, a legjobb kiképzést kaptam, mind fizikai, mind szellemi részből. Két éve rám ruházta az egészet, lepasszolta a főnöki címet nekem. Ahhoz, hogy bosszút állhassak a húgom haláláért, nekem kell a legerősebbnek lennem.

- Főnök, jelentem, a nyugati lázadók vezére kivégezve – lépett be az egyik tag.

- Mindenki halott?

- Igen, mindenki – válaszolta magabiztosan.

- Rendben, akkor mehetsz.

- Biztos vagy benne, hogy megölték? – kérdezte Tao. Ő egy vérbeli profi, egy érzelmek nélkül szörnyeteg.

 - Ugyan, Tao, szerinted merne valaki is hazudni Taeminnek? Előbb lőné fejbe, minthogy kinyögné a hazugságát – szólt közbe Minho.

A nevem Lee Taemin. Nappal a lányok kedvenc színésze vagyok, akiért mindenki odavan, de éjszaka a legfélelmetesebb gyilkos hálózat vezetője, akitől mindenki retteg.