1.RÉSZ

- Taemin, úgy nézel ki, mint egy ázott mosómedve, legalább próbálj meg mosolyogni. Halálra ijeszted a rajongóidat. És könyörgöm, lépj már közelebb Seulgihoz. Képzeld, nem harap, nem leprás, és még fürdött is – szidott le Minho, aki a managerem nappal. Érdekes, hogy én vagyok a főnöke, ilyenkor mégis ő dirigál nekem. Persze tudja, hol a határ, de tuti élvezi. Legalábbis estig, mert olyankor mindent visszakap, kétszeresen is.

- Minho, két órát sem aludtam. A szemem sem bírom nyitva tartani, ne várd el, hogy vigyorogjak. Seulgi meg nem a csajom, marha nehéz eljátszani. Alig várom, hogy szakíthassak vele – pillantottam a lányra. Ő is nekem dolgozik, csak ellentétben velem, neki van egy valódi kapcsolata is. Mondjuk a párja is nekem dolgozik, és lány is. Éppen ezért esett rá a választásunk, mert nem kell félnem, hogy tényleg belémszeret.

- Nekem mondod? A barátnőm otthon vár, miközben itt játszom a boldog szerelmespárt – nevetett mellettem. Az ő énekesi karrierjének is jót tett a velem való kapcsolata. De ha valaki jobban megfigyelt minket, azonnal észrevehette, hogy Seulgi nem a barátnőm. Ő még ilyenkor is a főnökeként kezel, tisztelettudóan viselkedik, és tart tőlem. Pedig az elitek közé tartozik. Ők azok, akikben teljesen megbízom, és valamilyen szinten barátként kezelem őket. Ebbe a körbe csak tízen tartoznak bele. A színészkedés mellett egy híres hotel tulajdonosának fia is vagyok, így könnyen tudtam munkát adni nekik, hogy legyen jövedelmük. Pénzmosásra tökéletes, és nem unatkoznak, ha nincs éppen dolguk a maffia tagjaiként.

- Nagyon fura… fél év után Koreában lenni – ásítottam egy hatalmasat.

- Muszáj volt elvállalnunk azt a sorozatot, mivel Amerikában volt a célpontunk, de most már vége, és koncentrálhatsz az itteni dolgokra is – nyugtatott meg Minho. Szerencsére egy ilyen hosszú munka után mindig van egy minimum fél éves pihenő szakasz, amikor nem kell a forgatásokkal vesztegetnem a drága időmet.

- Hála az égnek, elég is volt ennyi. Alig várom, hogy hazaérjek – nyafogtam, mint egy hisztis díva.

- A nagy maffiavezér… – piszkálódott Minho.

- Mi van velem? – kérdeztem dühös pillantást lövellve felé.

- Néha olyan, mintha több személyiséggel rendelkeznél. Éjszaka egy magabiztos, erős jellemű gyilkos vagy, nappal pedig átmész egy hisztis huszonéves idolba. Egyszer bele fogsz őrülni ebbe. Na de menjünk már! Csak egy órát kell andalognotok abban a plázában, essünk már túl rajta – tért vissza hirtelen a lényegre.

- Minho, ha belegondolsz, a főnök még csak huszonnégy éves, de már több embert megölt vagy megöletett, mint mi összesen. Ne csodálkozz, hogy néha kitör belőle a gyerek – röhögött mellettem Seulgi.

- Na jó, tényleg menjünk, mielőtt ti lesztek a következők – morogtam, és végre kiszálltunk az autóból, amivel a pláza mélygarázsában parkoltunk. Hiába szálltam le pár órája a gépemről, már nyilvánosság előtt kellett szerepelnem. Néha én is elgondolkoztam már azon, hogy egyszer bele fogok bolondulni ebbe a kettős életbe. Nehéz volt összehangolni a kettőt.

A plázás kiruccanásunkat sikerült elég gyorsan lerendezni. Seulgival néha édesen egymásra mosolyogtunk, volt, hogy még a kezét is megfogtam, amitől szegény még mindig nagyon zavarba tudott jönni. Hiába mondtam neki, hogy csak a látszat miatt tettem, ő mégis fülig vörösödött tőle. Aranyos volt tőle. Jó páran hangosan felsikítottak mellettünk, vagy közös képet kértek, de szerencsére nem volt nagy tömeg, így nem kellett a biztonságiakat hívni.

- Szerintem én kezdésnek magamba döntök egy kávét, teletömöm a hasam, és alszok, sokat, nagyon sokat – ecseteltem a nap hátralévő részében eltervezett programomat.

- Nekem este mennem kell Taóval, kiiktatjuk azt a fegyverkereskedőt – dőlt hátra Minho.

- Még haza sem értél, de már azon jár a fejed, hogy kit tegyél el láb alól az első itthon töltött estéden – nevettem el magam hangosan, mire mindketten összenéztek.

- Fogadunk? – kérdezték egymástól egyszerre, mire én voltam az, aki felvonta a szemöldökét.

- Mégis mire? Rám? – mutattam szerény személyemre.

- Még szép. Szerintem ma nem – válaszolt először nekem, majd Seulginak Minho.

- Biztos igen. Kettőezer? – nyújtotta a lány a kezét.

- Legyen – kötötték meg a fogadást, de én még mindig nem tudtam, mire fogadtak.

- Komolyan mondom, egyszer lepuffantalak titeket – túrtam bele a hajamba. Szerencséjükre éppen kanyarodtunk be a villám területére, mert különben tényleg kivágtam volna őket az autóból. Néha nagyon fárasztóak tudtak lenni.

- Üdvözöljük itthon! – köszöntött a személyzet, mikor beléptünk az ajtón. Jó volt őket újra látni, főleg Jisubot. Ő mindig tett róla, hogy a legjobban érezhessem magam otthon.

- Köszönöm. Minden rendben volt, amíg távol voltam? – fordultam egyből hozzá.

- Természetesen, mindent kézben tartottam, fiatalúr. A barátai a nappaliban várják – mutatott az említett helyiség felé, így egyből oda vezetett az első utam.

- Jisub, egy nagy adag feketét, ha lehet, kérlek – jutott eszembe az éltető kávém. Rettentően szükségem volt rá.

- Azonnal viszem – fordult sarkon, és már el is tűnt.

- Sziasztok – léptem be a nappaliba. A srácok mind ott ültek szanaszét a kanapén, és egy új arcot is felfedeztem. Egyszerűen nem tudtam hová tenni, fogalmam sem volt, ki ő. Egy valami viszont biztos volt: nagyon helyes. A barna haja, a kreolszínű bőre, egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem.

- Ó, hát megjöttél? – kérdezte Kyoungsoo, miután megszokásból is mind felálltak.

- Igen… - kaptam hirtelen észhez.

- Szia, Jongin, te is itt vagy már? – lépett be mellém Minho, egyből az új srácot köszöntve. Ki a halál ez?

- Igen. Tegnap érkeztem – lépett ki az asztal mellől, és állt elénk.

- Taemin, ő Kim Jongin. Apád vette fel a testőrödnek, mert nem igazán rajong azért, hogy hírességként egyedül mászkálsz – mutatta be nekem a srácot.

- Ja, tényleg, valamit említett apám pár napja – próbáltam visszaemlékezni. Bár akkor sem tudtam megérteni, hogy hogyan akarhatott mellém testőrt, mikor nekem a maffia a családom, ahol több tucat fegyveres, profi gyilkos áll a hátam mögött védelmet biztosítva. – Elnézést, Jongin, kicsit fáradt vagyok, elfelejtettem. Légy üdvözölve – tudtam le ennyivel részemről a dolgot. Nem igazán tudtam mit tenni, apámnak nemigen szerettem ellent mondani.

- Ha lehetne, akkor csak maradjunk a Kai-nál – mondta, mire megfagyott bennem a vér, de szerintem a többiekben is. Kai, egy ilyen nevezetű srác volt régen a játszótársam is. Apám egyik emberének a fia volt, és mivel sokat járt hozzánk, elszórakoztattuk egymást. Szerintem ő sem tudta, hogy mi az apjának a valódi foglalkozása. Ő megvolt abban a hitben, hogy apám sofőrje, és kész.

- Rendben, ahogy szeretnéd. Srácok, én lepihenek egy kicsit, majd beszélünk, mindenki tudja a dolgát. Choi, te velem jössz – karoltam át Minhót, és egyenesen a szobámba mentünk. Miután becsuktam az ajtót magam mögött, csendben megálltam mellette, és vártam.

- Nem tudtam – emelte fel egyből maga elé a két kezét.

- Mindent deríts ki róla. Szerintem ő lesz az! Nem is értem, apám hogyan találhatta ezt ki. Ez egy testőr, nem vehetem be őt is csak úgy a klánba. Még akkor sem, ha az apja dolgozott már neki régebben – járkáltam idegesen a szobámban.

- Megoldjuk. Maximum eltesszük láb alól, aztán ennyi – vont vállat Minho.

- Ő most ilyen pulikutyaféle?

- Pulikutya? – röhögött fel hangosan.

- Hát, ja, tudod, mindig mindenhova? Vagy csak nappal, ha megyek valahova? – tettem fel neki értelmes nyelvre is lefordítva a kérdést.

- Nem, dehogy. Apád csak nappalra vette fel, meg ha esetleg éjjelente van valami színészi programod, akkor oda is elkísér, de máshova nem – tudatta velem részletesen is Jongin feladatkörét. Ettől azért egy kicsit lenyugodtam.

- Rendben. Menj, nyomozd le, én pihenek –adtam ki a feladatát.

- Máris – fordult azonnal sarkon, és távozott a szobámból. Fáradtan dőltem neki az ajtónak, és néztem végig a helyiségen. Nem változott semmi. Ugyanolyan tisztaság volt, mint mindig, hiszen Jisub gondoskodik róla. Minho szerint felesleges nekem ekkora szobát fenntartani, mivel alig tartózkodom ott. De én szeretem. Nem annyira, mint az előzőt villánkban lévőt. Ott egy másodpercet sem lettem volna képes eltölteni a kishúgom halála után. Hála égnek, apám is tudta ezt, mert egyből elköltöztünk, megtehettük.

Nem igazán volt kedvem semmihez, ezért csak lekaptam magamról az ingemet és farmeromat, majd egy szál alsóban terültem el az ágyon, mint akit leütöttek. Az sem rémlik, mikor aludhattam el, mert szinte azon nyomban becsukódtak a szemeim, és elaludtam.

Szinte az egész napot átaludtam, így kimaradt az ebéd és a vacsora is. Pedig elterveztem, hogy eszek, mielőtt lefekszem, de Jongin belezavart a képbe.

- Jisub, dobj össze, kérlek valami vacsorának valót, és hozd fel – szóltam le neki telefonon, mert nem akartam feleslegesen lemenni, elmondani ezt neki, majd visszasétálni az emeletre zuhanyozni. Ehhez túlzottan kómás voltam még. Így pedig csak egyszerűen besétáltam a fürdőmbe, levettem magamról az utolsó ruhadarabot, és már álltam is be a jó forró víz alá, annak ellenére, hogy rettentő módon utálok tusolni. Sokkal gyorsabb, mint kádban, de az sokkal pihentetőbb.

- Itt a vacsorája, fiatalúr! – jött Jisub hangja az ajtó másik oldaláról.

- Máris megyek! – kiabáltam ki neki, miután gyorsan áttöröltem magam, majd magam köré tekertem a törülközőt, és kiléptem hozzá.

- Meg fog fázni – csóválta meg rosszallóan a fejét.

- Még mindig nem vagy lépes tegezni? A fiad lehetnék – váltottam témát.

- De maga a főnököm, nem a fiam – hajtotta le a fejét.

- Jisub – tettem a vállára a kezem, hogy végre a szemembe nézzen, ami nagyon ritka volt. Nem bunkóságból csinálta, egyszerűen csak megszokta apámnál, hogy a személyzet nem teheti ezt meg. – Kiskorom óta ismersz, legalább olyankor tegezz, amikor ketten vagyunk. Olyan, mintha egy vadidegen lennék számodra, pedig többet tudsz rólam és a családomról, mint bárki más – húztam mosolyra a szám.

- Majd igyekszem. Öltözzön fel gyorsan – rakta le a tálcát az éjjeliszekrényemre.

- Látom, mennyire – utaltam az ismételt magázására, közben a gardrób szobába mentem, ahol magamra kaptam egy bokszert, majd kiválasztottam az egyik fekete farmerom, egy sötétkék inget, egy hozzáillő nyakkendőt és egy fekete zakót.

- Még csak ma jött haza – sóhajtotta, mikor meglátta a kezemben az összeállítást.

- Muszáj, különben azt hiszik, hogy bármit megtehetnek, amíg távol vagyok. Szeretném látni, mi történt az elmúlt fél évben.

- De hát kényszerpihenőt rendelt el, nem? – kérdezte meglepetten.

- De igen. Viszont a pénz, az áramlott ki és be is, amit szeretnék átnézni, tegnap óta pedig újból folyik a munka. Visszatértem, Jisub. Most nem a cuki kis híresség áll előtted, hanem az, aki mindent megtesz, hogy megbosszulja a testvére halálát – húztam meg a nyakkendőmet. – Ez marhasteak? – kerekedtek ki a szemeim a kedvenc ételem láttán.

- Igen. Tudtam, hogy éhes lesz, ezért már délután nekiálltam az elkészítésének. Jó étvágyat hozzá. Ha végzett, vagyis… végeztél, hagyd csak itt – erőltette meg magát, de láttam rajta, hogy nem igazán áll neki a szájára.

- Köszönöm. Te mindig tudod, mire van szükségem – kaptam be az első falatot, ami jobban esett mindennél.

- Igyekszem. Akkor jóéjszakát – lépett az ajtóhoz.

- Neked is – mondtam, miután lenyeltem a számban lévő ételt. Legszívesebben órákig ettem volna a vacsorám, de nem volt rá időm, várt a munka, ezért sietve tömtem magamba az egészet, majd hagytam el a szobámat.

- Taemin! – szólt utánam valaki, úgyhogy megálltam, és megfordultam. Kai volt az.

- Igen? – kérdeztem kíváncsian.

- Megy va…

- Ha most komolyan lemagázol, abban a pillanatban rúglak ki – tisztáztam vele gyorsan a helyzetet.

- Rendben. Szóval akkor… mész valahova? – futott neki újra.

- Nem, csak a másik szárnyba – közöltem vele a leendő tartózkodási helyem.

- Ilyen öltözékben? – mutatott végig rajtam. Kezdett idegesítő lenni a srác.

- Igen. Tudod, nem jelenhetek meg melegítőben, még a barátaim előtt sem. Ha véletlen közzétesz valamelyik egy képet a neten, akkor jól kell kinéznem. Ennyi az egész. Amúgy meg, szerintem kaptál Minhótól programtervet, szóval csak azt kell figyeld – oktattam ki, mielőtt egész álló nap a nyakamban lett volna.

- Ahogy szeretnéd, akkor én lefekszem – hajolt meg.

- Nyugodtan. A holnap pedig szabad, nem tervezek menni sehova, pihenni szeretnék. Jó éjt – intettem neki, és siettem kifelé, mielőtt megint eszébe jutott volna valami. Átvágtam a másik szárnyba vezető folyosón, három biztonsági záras ajtón keresztül. Apám adott a biztonságra, hogy a tagokon kívül senki se juthasson be oda. A folyosó végén pedig egy szem- hang- és ujjlenyomat-érzékelővel ellátott készülék volt elhelyezve, beprogramozva az összes olyan taghoz, akik betehették a lábukat ide. Ez a készülék egy kész vagyon volt, de megérte.

- Nem hiszem, a főnök kitekeri a te nyakad is, ha ezt megtudja. Akkor éltél utoljára, te okos! – hallatszott ki a pihenőből Irene hangja, ahogy éppen osztott valakit. Ez nála állandó szokás volt, főleg Minhót szerette cseszegetni, amibe néha én is beszállok, de csak azért, hogy visszakapja azt, amit nappal ő tesz velem.

- De nem hagyhattam ott – válaszolt vissza neki Minho. Ki gondolta volna, hogy megint ő az áldozata…

- Kit, hol? – léptem be az ajtón zsebre tett kezekkel. Hirtelen olyan csend lett a szobában, hogy kicsit gyanús lett a helyzet, ezért gyorsan körbenéztem. Nem sokáig kellett keresnem a vita tárgyát, mert elég nagy volt ahhoz, hogy észrevegyem.

- Hány új emberrel kell még foglalkoznom ma? Ez most éppen ki a halál, és miért van bekötve a hasa? És a legfontosabb, mi a fenét keres itt? – próbáltam higgadtan kezelni a helyzetet, de valahogy nem akart menni. Még úgy sem, hogy szerencsétlen halálra ijedten nézett rám. – Tao? – fordultam a mesterlövészem felé, aki keresztbe tett lábakkal, teljes kényelembe helyezve magát olvasott egy újságot.

- Elmentünk a fegyverkereskedőhöz, ez ott volt, meglőtte Minho, megsajnálta, idehozta, cirkusz. Nagyvonalakban ennyi – hadarta el ezt gyorsan, majd visszatért az újságához.

- Minho? – sóhajtottam az említett nevét, aki a száját harapdálva lassan rám emelte a tekintetét.

- Taemin, én nem voltam képes otthagyni szenvedni. Ő csak egy szerencsétlen járókelő volt, nem tehetett róla – mondta, mire én elővettem a pisztolyom, és ráfogtam azt. Erre a mozdulatra még Tao is letette az újságot, Minho pedig ledermedt.

- Öld meg! – fordítottam meg a kezemben a pisztolyt, és felé nyújtottam. Kicsit enyhült a légkör, de a pisztoly még mindig az én kezemben volt. – Rajta, tedd meg – nyújtottam közelebb.

- Nem megy, én nem tudom megölni – rázta meg a fejét, és még hátrébb is lépett.

- Te vagy az egyik legjobb emberem, a jobb kezem, és nem vagy rá képes? – kérdeztem röhögve, majd egy mozdulattal újra visszafordítottam a kis játékszerem, és a srácra fogtam.

- Ne öld meg! – ordította el magát Minho, és lenyomta a kezem. – Kérlek. Engedd, hogy megtartsam – nézett kérlelően rám, miközben a keze remegett. Komolyan gondolta, mert különben nem avatkozott volna közbe. Rengeteg ártatlan esett már áldozatul a munkák során, de egyiknél sem produkált ilyet.

- Megtartod? Mi ő, valami kisállat? – kérdezte röhögve Irene.

- Nyúlnak elmenne – vontam vállat.

- Akkor maradhat? – kérdezte óvatosan.

- Persze, de akkor eteted, itatod, sétáltatod, és tisztán tartod – kontráztam rá én is Irene hülyeségére.

- Most komolyan? – pislogott értetlenül Minho, mire még Tao is felröhögött.

- Hát, lényegében te vagy érte a felelős. De legelőször tudjuk meg, ki is ő, mielőtt a rendőrséget uszítod a nyakunkba – dobtam Taónak a pisztolyt, és a kis vendégünk mellé ültem. – Na, mesélj, Nyuszika – támasztottam meg a fejem a kezemen.

- Jinki vagyok, Lee Jinki. Nincs senkim jelenleg… munkám se, egy lepukkadt kis… albérletben lakom – makogta megszeppenve.

- Csak laktál. Ha életben akarsz maradni, akkor azt teszed, amit én mondok, vagy Minho, vagy bárki, aki itt van bent – ismertettem vele a jelenlegi helyzetét.

- Értettem – bólintott egy aprót. – Minho, vidd a kisállatodat a doktor bácsihoz, mielőtt meghal magától – álltam fel mellőle.

- Itt van Donghae? – lepődött ismét meg.

- Aha, talán fél órája, szóval nagyon fog örülni neki. Mi pedig menjünk, igyunk egyet a vakáció lezárására – tapsoltam kettőt, mire mindenki boldogan ugrott fel a helyéről, és mentünk is át a bárszobába, ahova csak velem tudtak bejutni. Kezdésként mindenki kapott egy pohár pezsgőt. – Hát akkor folytassuk, ahol fél éve abbahagytuk. Egészségünkre! – emeltem fel a poharam.

- Egészségünkre! – hallatszott visszhangban. 

Bevezető

,,Van, hogy csak egy pillanatot kapsz... Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért... Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is. Ami örökké tart.”

- Jössz velem játszani? – állt meg a kishúgom az ajtóban. Ő még csak hat éves volt, én akkor már tizennégy. Csak apánk volt közös, édesanyánk nem. Az enyém meghalt, amikor megszülettem, apám pedig idővel túltette magát a halálán, és talált magának mást. Nem haragudtam ezért rá, megértettem, hogy örökre nem maradhat egyedül.

- Persze, Minjun, jövök – mosolyogtam rá a copfos kislányra. Imádtam őt, mindig is. Ha kellett, az összes szabadidőmet rá áldoztam. Ültem a kis asztalkájánál, és a mackói társaságában teázgattunk. Nem túl fiús program, de nekem tetszett. Szerettem vele lenni, hallgatni a vékony kis hangját, nézni a gyönyörű pofiját, játszani a fekete hajával. Élveztem a társaságát, még ha csak hat éves is volt.

Azon a borzalmas napon is éppen az esti teánkat fogyasztottuk, és készültünk lefektetni a mackókat.

- Alice-t ne felejtsd el betakarni, nagyon megfázott – emlékeztetett, mint az elmúlt három este mindig.

- Nem gyógyult még meg? – kérdeztem meglepetten.

- Nem, még mindig nagyon csúnyán köhög – rázta meg rosszallóan a fejét. Ilyenkor mindig elképzeltem, hogy egyszer mennyire jó anyuka lesz belőle, de sajnos ez nem következhetett be.

- Akkor nyakig betakarom – fogtam meg a kis csillagmintás plédet, és alaposan belebugyoláltam a kis betegünket. – Te is menj fogat mosni, aztán mars az ágyba – simogattam meg a haját.

- Tudom, megyek már – integetett, és el is tűnt a folyosón. Én addig átmentem apánkhoz, hogy jó éjszakát kívánjak neki.

- Gyere csak – kiabált ki a szobájából, miután bekopogtam. – Mi a helyzet, kisfiam? – tette fel a szokásos kérdést.

- Csak megyünk aludni. Minjun megmossa a fogát, és ő is alszik utána.

- Rendben van. Jó éjt – lépett elém, és a vállamra tette a kezét.

- Jó éjt – mosolyogtam rá, majd visszamentem a húgom szobájába. A kis tücsök már az ágyában feküdt.

- Aludj szépen, ha baj van, gyere át nyugodtan – adtam egy puszit a homlokára.

- Szeretlek – integetett még egy utolsót, mielőtt becsuktam az ajtót, utoljára.

Nem tudom, mikor aludtam el, de hatalmas hangzavarra és lövöldözésre ijedtem fel. Egyből kipattantam az ágyból, és az ajtó felé siettem.

- Maradj ott! – kiabált rám apám, és rám csapta az ajtót. A rémülettől megdermedve álltam egyhelyben, de több lövést nem hallottam. Az ablakhoz siettem, ahonnan még éppen láttam, ahogy pár feketeruhás ember hagyja el az udvarunkat. Nem igazán értettem, mi folyt körülöttem. Arra tudtam csak gondolni, hogy betörők lehettek. Gazdagok vagyunk, nagyon is. Rengeteg fegyveres őr vigyázott ránk, mégis sikerült bejutniuk a házba. Biztos profik voltak, legalábbis, akkor ezt hittem.

- Minjun! – kaptam hirtelen észhez. Biztos voltam benne, hogy meg van rémülve, és szegény azt sem tudja, mi lehet a hangzavar forrása. Újból az ajtóhoz siettem, majd kinyitottam azt, és egyenesen a húgom szobája felé futottam.

- Miért őt? Mit akartak tőle? – hallottam apám zokogását bentről.

- Szerintem nem őt akarták, hanem a fiát, hogy meggátolják az örökösödést – válaszolt egy másik hang. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset, és löktem be az ajtót. Apámék olyan hirtelen kapták fel a fejüket, és ugrottak fel, hogy egy lépést visszaléptem. De még így is láttam mögöttük. Láttam a húgom élettelen testét, körülötte a saját vérével szennyezett takaróval. Nem igazán tudtam mit reagálni, sokkot kaptam. Csak álltam, és a sok vért bámultam. Megölték. Az egyetlen kishúgomat, aki mindennél többet jelentett számomra, azok a szemetek megölték. Egy hat éves kislányt, aki azt sem tudta, mi történik körülötte.

- Gyere ki innen – tolt apám a hátamnál, egészen a folyosóig.

- Sajnálom, minden az én hibám – kért bocsánatot vörösre sírt szemekkel.

- Megölöm őket, apa. Az életemre és Minjun emlékére esküszöm, hogy bosszút állok a haláláért – suttogtam.

- Akkor segítek neked ebben. Elmondok egy nagy titkot, amit senki sem tudhat. Én vagyok az ország egyik legnagyobb maffiahálózatának a feje. Csak csináld, amit mondok, és bosszút állhatsz – szorította meg finoman a karom. Maffia? Hát legyen. Ha csak így ölhetem meg azokat, akik elvették a szemem fényét, akkor simán leszek a maffia tagja.

Hat év telt el Minjun halála óta. Apám mindenre megtanított, a legjobb kiképzést kaptam, mind fizikai, mind szellemi részből. Két éve rám ruházta az egészet, lepasszolta a főnöki címet nekem. Ahhoz, hogy bosszút állhassak a húgom haláláért, nekem kell a legerősebbnek lennem.

- Főnök, jelentem, a nyugati lázadók vezére kivégezve – lépett be az egyik tag.

- Mindenki halott?

- Igen, mindenki – válaszolta magabiztosan.

- Rendben, akkor mehetsz.

- Biztos vagy benne, hogy megölték? – kérdezte Tao. Ő egy vérbeli profi, egy érzelmek nélkül szörnyeteg.

 - Ugyan, Tao, szerinted merne valaki is hazudni Taeminnek? Előbb lőné fejbe, minthogy kinyögné a hazugságát – szólt közbe Minho.

A nevem Lee Taemin. Nappal a lányok kedvenc színésze vagyok, akiért mindenki odavan, de éjszaka a legfélelmetesebb gyilkos hálózat vezetője, akitől mindenki retteg.