2.RÉSZ

Szokásunkhoz híven rettentően jól sikerült a buli. Igaz, csak addig emlékszem tisztán, amíg Tao elkezdte tömni belém az alkoholt. Mint a vezérük nem igazán rúghatok be előttük, mert rossz példát mutatnék nekik. Ezért szokott az lenni, hogy Tao megvárja, míg csak a szoros elit kör marad ott, utána pedig szépen leitat, hogy én is jól érezzem magam. Így nem kell attól tartanom, hogy valaki olyan képet lő rólam, ami ha felkerül a netre, rontaná a hírnevem. Volt már ilyen, amikor egy szál cigivel a számban fényképeztek le. Hetekig tartott Minhónak, mire tisztázta az ügyet, hogy csak kipróbáltam. Szegénynek hazudnia kellett, mivel ha iszom, akkor általában a dohányzás is társul mellé, de csak úgy nem szoktam cigizni. Mondhatni alkalmi dohányos vagyok.

- Kialudtad magad? - lépett be a dolgozószobámba apám. Ilyenkor mindig ott alszok, mert nem igazán tudnék eljutni a másik szárnyba. Éppen emiatt van egy kényelmes kanapé beszerezve.

- Jó reggelt - nyújtóztam egy nagyot. - Mondhatni - ültem fel.

- Remek. Akkor tusolj le, ott van tiszta ruha, és gyere át. Itt van Chanyeol meg az apja - mutatott a cuccokra. Hümmögve keltem fel, és tettem úgy, ahogy mondott.

Én vezettem már a társaságot, apám akkor is felettem állt, hiába lépett ki, amikor átadta a helyét. Sokaknak nem tetszett ez akkor, hogy egy húszéves gyerek kezébe adott egy ekkora felelősséggel járó posztot. De ő bízott bennem. Akiknek pedig továbbra sem tetszett, azok már nem élnek. Ott nem lehet kiszállni, ez nem egy pókerjátszma. Olyan dolgokról tudnak, amik veszélyesek lehetnek. Morbid vagy sem, ezt kell tenni. Ha tőlem akarna kilépni valaki, akkor ugyanezt kellene tennem, még akkor is, ha elit lenne, ha a barátomnak tartanám.

- Taemin, jó újra itt látni - köszöntött hatalmas mosollyal Chanyeol apja, Yong.

- Üdvözlöm - hajoltam meg gyorsan. - Hogy van? - kezdtem a társalgást egy szokásos kérdéssel.

- Remekül. Jó volt Amerikában?

- Igen, bár itthon azért jobb. Most kell egy kis kikapcsolódás. Menjünk beljebb - invitáltam be a hallba. – Jisub, kérlek,hozz kávét -adtam le a rendelést, miután helyet foglaltunk a kanapén.

- Sokkal világosabb lett most így - utalt a fehér bútorokra.

- Igen, a fekete elegáns, de nagyon sötét. Jobban szeretem a világos színeket - füllentettem mosolyogva. Hogyan szerethettem volna? Ha az életem egy színnel kellene jellemezni, az a feketénél is feketébb lenne. A szobámban, fürdőmben, dolgozószobámban és az egész nyugati szárnyban ez a szín uralkodik. Ez illik hozzánk, olyan, mint a lelkünk. Sötét, rideg, kegyetlen.

- A fekete is lehet szép, ha jól van használva. Elég egy apró világos szín is mellé, és máris minden megváltozik - mondta bölcsen. Talán így van. Azt mondják, a legsötétebb lelket is kivilágosíthatja egyetlen kis apró fény, teljesen megváltoztathatja. Nem hiszek benne.

- Lehetséges. Chanyeol? - tereltem a témát. Nem igazán volt életenergiám ilyenekről beszélni, legalábbis nem vele.

- Minhóval beszélget - bökött a fejével a bejárat felé. Ezen csak mosolyogni tudtam. Mindig hozzám jött, aztán az ideje felét vele beszélgette el, nekem meg maradt az apja.

- Seulgi? Együtt vagytok még? Mármint a média részére -tette a végére.

- Igen, még együtt, de lassan ideje lesz szétválnunk. Elég volt eljátszani másfél évig.

Szakítani... Életemben egy ember volt, aki közel állt hozzám, de őt megölték. Soha nem voltam szerelmes, nem is tetszett senki. Az én életemben nincs helye a szerelemnek, csak gátolna a munkámban.

- Hát nehéz lehetett, elhiszem...

- Taemin, rég láttalak! - csapott hátba a létra haverom.

- Körülbelül két hete - mordultam rá. Szerencséje, hogy tudtam, hogy ő az, mert egy ilyen mozdulat után más már a földön kötött volna ki.

- Mennyire ünneprontó vagy - forgatta meg a szemeit. Chanyeol is színész, párszor dolgoztunk is már együtt. Legutóbb azért jött utánam Amerikába, mert az új filmünk főcímdalát énekli egy énekesnővel.

-Tetszik ez a haj - mutattam a szőkén virító tincsekre.

-Nekem is, jól áll szerintem -értett egyet.

-Taemin, szeretnék beszélni veled - markolta meg apám a vállam, ami nála nem jelentett semmi jót. Chanyeolék nem láthatták, de elég erősen fogott.

- Megyek. Egy pillanat, elnézést - indultam apám után. Láttam rajta, hogy ideges, de nem a vendégek miatt, valami más lehetett.

- Megmondanád, hogy ez mi? - vett elő egy kis tasakot, amiben fehér por volt. Ez voltaz a pillanat, amikor jobb lett volna, ha fejbe lövöm magam, ahelyett, hogy követem.

- Csak... egy kis... anyag - nyögtem ki.

-Megint kezded? Nem volt elég még? Már az is fura, hogy árulod ezt, de még használod is. Azt mondtad, abbahagytad - mondta szikrázó szemekkel.

-Honnan... szerezted? - kérdeztem nyekeregve.

-Jongin nyomta a kezembe reggel. Tegnap esett ki a zsebedből este, mikor mentél a fiúkhoz. De nem ez a lényeg, Taemin. Egyszer már kirángattalak ebből, te is emlékszel, milyen borzalmas volt az az időszak, míg kitisztultál. Utoljára mondom, sürgősen hagyd abba, mert többször nem segítek - tette zsebre a cuccot.

-Te ezt nem érted, kell nekem, szükségem van rá! - kiabáltam rá, de olyan ijesztő tekintettel nézett rám, hogy szinte belém fagyott a vér.

- Azt hiszed, ettől jobb lesz, hogy változik majd valami? Ha jól számolom, minimum ötven-hatvan embert öltél meg saját kézzel az elmúlt hat évedben, és kétszer ennyit más keze által. Ha ezt használod, akkor azt hiszed,nem tetted meg? - kérdezte teljesen normális hangon. Ő nem kiabált, még csak fel sem emelte a hangját.

- Minden éjjel arról az egy estéről álmodom. Nem tudom elfelejteni, nem tudom túltenni magam rajta. Néha kell, hogy legalább egyszer kipihenjem magam, hogy ne arra gondoljak - magyaráztam el neki az okot. Egyáltalán nem érdekelt, hogy kiknek az élete szárad a lelkemen, egyáltalán nem.

- Ez akkor sem megoldás. Szólni fogok a fiúknak, hogy figyeljenek téged, és jelezzék nekem, ha hasonló lesz. Ja, és nem szeretném, ha Jongin valamilyen okból balesetet szenvedne, vagy hasonló. Ő a legjobb emberem fia, ne is gondolj ilyenekre - szólt még vissza, majd otthagyott. Mintha olvasott volna a gondolataimban, mert éppen azt terveztem, hogy eltávolítom a srácot a közelemből. Mégis milyen jogon adta oda egyből apámnak, mielőtt engem megkérdezett volna?

- Elnézést - ültem vissza Chanyeolék közé, hogy egy kicsit beszélgessünk még. Bár már semmi kedvem nem volt az egészhez apám után. - Minho? -kérdeztem, mikor észrevettem, hogy nem tartózkodik már ott.

- Apuddal van - válaszolt Yeol. Hát, ennek roppantul tudtam örülni. Nem is hiányzott más, csak a Colos hegyi beszéde mint a managerem. Ezután már csak sablonos témákról beszélgettünk, mint a munka, a munka és a munka.

-Fiatalúr, keresik - nyújtotta felém Jisub a telefonom, amit azt se tudtam, hol raktam le. Tao volt az.

- Pillanat - oldottam megint kereket, és kisiettem a konyhába. - Mondd! -vettem is fel gyorsan. Ő tényleg csak akkor keresett, ha valami fontos volt. Teljes csendben hallgattam végig, amit mondott. Egy kicsit meglepődtem a hallottakon, de valamilyen szintem azért számítottam is rá. - Köszönöm. Mindjárt megyek én is. Senkinek egy szót sem, csak mi ketten tudhatunk róla. Szia - tettem le.

- Még csak egy napja vagy itthon, de meg sem állsz -nevetett a drága barátom.

- Nem hagynak élni. Mentek is? - próbáltam csalódott arcot vágni, de igazából nagyon örültem neki, mert így nem kellett nekem hazudoznom, hogy el kell mennem.

- Igen. Tudod, nekem még nincs pihenőm. Majd találkozunk még - veregette meg a vállam. Én még udvarias házigazdához illően kikísértem őket, majd mentem is Taóhoz a keleti szárnyba.

- Taemin, egy pillanatra - állított meg Minho.

- Tudom, sajnálom, igyekszem, de majd később papolhatsz - állítottam gyorsan le, mielőtt belekezdett volna a monológjába.

- Rendben - értett a szép szóból, és hagyta, hogy továbbhaladjak a biztonsági ajtókon át. Néha annyira feleslegesnek tartottam ezt az egészet.

- Itt vagyok - vettem fel a szokásos rideg arcom, amikor hozzájuk megyek.

- Te ma nem pihenni akartál? - kérdezte Irene.

- Talán majd eljutok odáig is - legyintettem. - Hogy van a Nyúl? - tudakoltam Donghae-től.

- Jól. A seb nem vészes, éppen csak súrolta a golyó, egy-két nap, és kutya baja. Már ki is jöhetne, de szerintem nem igazán mer -adta át az információkat.

-Na, akkor Minho is megnyugodhat. Ébren van?

- Igen - válaszolta, én pedig már mentem is át a betegszobába.

Nyúl ott ült az ágyon mozdulatlanul, egészen addig, míg meg nem hallotta az ajtó csukódását. Kíváncsian fordult a hang irányába, hogy ki lehet az. Szerintem én a legrosszabb rémálmai közé tartozhattam, mert a maradék vér is kifutott az arcából, olyan hullasápadt lett. Félt tőlem, amit nem csodálok, hiszen meg akartam ölni.

- Nyugi, nem foglak megölni - vágódtam be az ágya melletti karosszékbe. Egy szót sem szóltam, csak csendben figyeltem, ahogy remegett a szája, közben egyre jobban összehúzta magát. - Figyelj, Jinki - kezdtem bele, összefonva a kezeimet. -Tudod, itt nagyon jó helyed lesz. Minho, ő még sosem csinált a tegnapihoz hasonlót. Ezzel meglepett, ezért vagy még életben. Felkeltetted a legjobb emberem érdeklődését, ami nagy szó, mert te vagy az első ilyen személy. Ennek ellenére simán lelőhettek volna, mert itt én vagyok a főnök, ezt vésd az eszedbe. Kíváncsi vagyok, mi az, amiért ezt tette, szóval nem bántalak, amig azt csinálod, amit kell. Világos voltam? - kérdeztem a végén.

- I...igen - kezdett el megint makogni.

- Okos fiú. Amúgy meg… - álltam fel, és hajoltam közel hozzá. Szinte már súrolta az orrom a fülét. - mindent tudok rólad. Csak egyetlen egy próbálkozás, és te soha többé nem fogsz már lélegezni - suttogtam, majd visszaültem a helyemre. Ő még az előbbinél is rémültebb lett. -Ne aggódj, senki nem tud róla Taón kívül. Nem is fog, főleg nem Minho. Ez a mi hármunk kis titka marad…

- Itt az ebéé… bocsánat – fagyott le mindjárt Minho arcáról a mosoly, ahogy engem meglátott mellette.

- Gyere csak, én már végeztem vele. Etesd meg a kis házi kedvenced. Ja, és mától Onew, nem Jinki, Onew – szögeztem le mindkettejüknek.

- Miért nem maradhat az eredeti neve? – értetlenkedett Minho.

- Mert én így döntöttem. Hozd ki utána őt is – mordultam rá. – Jó étvágyat. – küldtem egy édes mosolyt a betegünk felé, aztán otthagytam őket.

- Donghae, ne felejts el nyomkövetőt ültetni belé.

- Túl vagyunk rajta – válaszolt.

- Tao, hol vannak a többiek?

- Sehun, Kyoungsoo és Baekhyun a tegnapi fegyvereket nézik át, Jonghyun és Key pedig a szállodában dolgoznak.

- Mennyi fegyvert szedtetek össze?

- Körülbelül húsz-harminc darabot, ami használható, a többi maximum eladásra lesz jó. Marad a srác? – kérdezte a végén.

- Persze, amíg nem csinál ostobaságot, addig legalábbis igen. Holnap este te és Sehunék jöttök velem. Lesz egy parti, amire hivatalos vagyok – emlékeztettem a programjukra.

- Testőrként? Mert arra ott van Jongin – forgatta meg a szemeit. Neki sem volt szimpatikus a srác. Mondjuk nekem sem, az apámmal való akciója után pedig végkép nem.

- Ja, de vele nem igazán tudok mit kezdeni. Nekem ti kelletek, nem ő, szóval készüljetek fel. Én most átfutom gyorsan a pénzügyi dolgokat. Ha kijönnek Minhóék, szólj majd, kérlek – indultam el a dolgozószobámba.

Nem igazán volt kedvem a papírmunkákhoz, de nem is akartam másra bízni. Itt nem holmi kis pénzekről volt szó. Szinte mi voltunk a város egyik leggazdagabb családja. És a bevételeink több mint fele nem a színészkedésből vagy apám vagyonából származott, hanem innen. A fegyverek és drogok eladásából sokat kaszáltunk, ahogy a legyőzött bandák fejeseiből is. A legtöbbet nem öltük meg, mert inkább hatalmas összegeket ajánlottak fel az életükért cserébe. Nekünk ez pedig jól jött, egészen addig, ameddig fizettek. Ha pedig már nem tudtak, akkor úgy jártak, mint a többiek: meghaltak. Itt minden a hatalomról szólt, hogy kihez mekkora terület tartozik, és mekkora vagyonnal, fegyverrel és emberrel rendelkezik.

Szöulban két nagyhatalom uralkodik. Az egyik a mienk, a másik pedig a keletiek. Ők azok, akik megölték a húgomat, de velük nem állhatunk még ki, még nem vagyunk elég erősek. Ők sokkal többen vannak, jobb fegyvereik vannak, és a területük is nagyobb a mienknél, de nem sokáig. Visszatértem, és az első dolgom, hogy minél gyorsabban növeljem a területünket, és az embereim számát. Nem húzhatom sokáig az időt, mert ők is rohamos tempóban haladnak, én pedig bosszút akarok állni rajtuk minél előbb.

- Gyere be! – kiabáltam ki, mikor valaki megzavart a munkámban.

- Csak jöttem szólni, hogy kint vannak – lépett be Tao.

- Remek. Tao, nem tudod, mire lett kiadva két millió won? – kérdeztem a laptopot fürkészve.

- Hm… nem tudom így. Melyik hónapban, körülbelül? – lépett mellém, és figyelte ő is a táblázatot.

- Májusban, nem sokkal azután, hogy elmentem. Gondolom, arra számított, hogy nem fogom visszanézni az egészet, de tévedett. Tudhatná, hogy ezekre mindig nagy figyelmet fordítok – keresgéltem a gépen, kik használhatták utoljára abban a hónapban a rendszert. Mindenkinek saját felhasználóneve és jelszava volt, amit más nem tudhatott, és a saját érdekükben, nem is mondták el senkinek. ebbe a rendszerbe pedig csakis azok léphettek be, akik közelebb álltak hozzám, tehát egy elit.

- Öten vannak – mondta ki Tao abban a pillanatban, amint betöltött a kép.

- Pontosan. Irene, Sehun, Taeyeon, Key és apám – soroltam fel őket.

- Az édesapád kizárhatjuk, neki nincs szüksége erre a pénzre, ráadásul szólna is.

- Így van. Irene szintúgy kilőve, ő képtelen lenne erre, túl hálás nekem az életéért. Az egyik leghűségesebb tag.

- Baekhyun kiskora óta a barátod, Key pedig… hát egy divatmániás, de ő inkább kér, mint lop – húzta el a végén a száját.

- Igaz, egy hónapja kért tőlem pár ezer wont, mert kinézett egy limitált kiadású parfümöt – vallottam be nevetve.

- Megint a dupláját küldted neki. Túl jószívű vagy vele – veregette meg a vállam.

Tao nagyon rendes volt velem. A többiek előtt tartotta távolságot tőlem, mintha tényleg csak dolgozna nekem, pedig sokkal több volt számomra, mint egy egyszerű gyilkosom. Ő már gyerekkora óta apámnak dolgozott. Előbb volt fegyver a kezében, mint könyv. Nekem is nagyon sok mindent ő tanított meg, amikor bekerültem a csapatba. Fegyvert használni, harcolni és védekezni. Az életemet is nem egyszer megmentette az elején, amikor még képtelen voltam lelőni valakit, csak megmerevedve álltam, kezemben a felhúzott pisztollyal.

- Közületek mindenkivel az vagyok, a magam módján. Te például mindig megkapod a legjobb fegyvereket, vagy alkatrészeket, amiket éppen kinézel.

- Ez így igaz, valaki mégis elárult…

- Valaki, akit Taeyeonnak hívnak – fejeztem be a mondatát. - Még csak egy éve van itt a szűk körben.

- Pontosan. Nem is tudunk róla sok mindent. Mi legyen vele?

- Nézd át a felvételeket abból a hónapból. Ha itt volt hetedike és tizenegyedike között, akkor biztos ő volt. Aztán hívd ide, de ne gyanúsan. Én addig kimegyek Minhóékhoz – túrtam bele a hajamba.

1.RÉSZ

- Taemin, úgy nézel ki, mint egy ázott mosómedve, legalább próbálj meg mosolyogni. Halálra ijeszted a rajongóidat. És könyörgöm, lépj már közelebb Seulgihoz. Képzeld, nem harap, nem leprás, és még fürdött is – szidott le Minho, aki a managerem nappal. Érdekes, hogy én vagyok a főnöke, ilyenkor mégis ő dirigál nekem. Persze tudja, hol a határ, de tuti élvezi. Legalábbis estig, mert olyankor mindent visszakap, kétszeresen is.

- Minho, két órát sem aludtam. A szemem sem bírom nyitva tartani, ne várd el, hogy vigyorogjak. Seulgi meg nem a csajom, marha nehéz eljátszani. Alig várom, hogy szakíthassak vele – pillantottam a lányra. Ő is nekem dolgozik, csak ellentétben velem, neki van egy valódi kapcsolata is. Mondjuk a párja is nekem dolgozik, és lány is. Éppen ezért esett rá a választásunk, mert nem kell félnem, hogy tényleg belémszeret.

- Nekem mondod? A barátnőm otthon vár, miközben itt játszom a boldog szerelmespárt – nevetett mellettem. Az ő énekesi karrierjének is jót tett a velem való kapcsolata. De ha valaki jobban megfigyelt minket, azonnal észrevehette, hogy Seulgi nem a barátnőm. Ő még ilyenkor is a főnökeként kezel, tisztelettudóan viselkedik, és tart tőlem. Pedig az elitek közé tartozik. Ők azok, akikben teljesen megbízom, és valamilyen szinten barátként kezelem őket. Ebbe a körbe csak tízen tartoznak bele. A színészkedés mellett egy híres hotel tulajdonosának fia is vagyok, így könnyen tudtam munkát adni nekik, hogy legyen jövedelmük. Pénzmosásra tökéletes, és nem unatkoznak, ha nincs éppen dolguk a maffia tagjaiként.

- Nagyon fura… fél év után Koreában lenni – ásítottam egy hatalmasat.

- Muszáj volt elvállalnunk azt a sorozatot, mivel Amerikában volt a célpontunk, de most már vége, és koncentrálhatsz az itteni dolgokra is – nyugtatott meg Minho. Szerencsére egy ilyen hosszú munka után mindig van egy minimum fél éves pihenő szakasz, amikor nem kell a forgatásokkal vesztegetnem a drága időmet.

- Hála az égnek, elég is volt ennyi. Alig várom, hogy hazaérjek – nyafogtam, mint egy hisztis díva.

- A nagy maffiavezér… – piszkálódott Minho.

- Mi van velem? – kérdeztem dühös pillantást lövellve felé.

- Néha olyan, mintha több személyiséggel rendelkeznél. Éjszaka egy magabiztos, erős jellemű gyilkos vagy, nappal pedig átmész egy hisztis huszonéves idolba. Egyszer bele fogsz őrülni ebbe. Na de menjünk már! Csak egy órát kell andalognotok abban a plázában, essünk már túl rajta – tért vissza hirtelen a lényegre.

- Minho, ha belegondolsz, a főnök még csak huszonnégy éves, de már több embert megölt vagy megöletett, mint mi összesen. Ne csodálkozz, hogy néha kitör belőle a gyerek – röhögött mellettem Seulgi.

- Na jó, tényleg menjünk, mielőtt ti lesztek a következők – morogtam, és végre kiszálltunk az autóból, amivel a pláza mélygarázsában parkoltunk. Hiába szálltam le pár órája a gépemről, már nyilvánosság előtt kellett szerepelnem. Néha én is elgondolkoztam már azon, hogy egyszer bele fogok bolondulni ebbe a kettős életbe. Nehéz volt összehangolni a kettőt.

A plázás kiruccanásunkat sikerült elég gyorsan lerendezni. Seulgival néha édesen egymásra mosolyogtunk, volt, hogy még a kezét is megfogtam, amitől szegény még mindig nagyon zavarba tudott jönni. Hiába mondtam neki, hogy csak a látszat miatt tettem, ő mégis fülig vörösödött tőle. Aranyos volt tőle. Jó páran hangosan felsikítottak mellettünk, vagy közös képet kértek, de szerencsére nem volt nagy tömeg, így nem kellett a biztonságiakat hívni.

- Szerintem én kezdésnek magamba döntök egy kávét, teletömöm a hasam, és alszok, sokat, nagyon sokat – ecseteltem a nap hátralévő részében eltervezett programomat.

- Nekem este mennem kell Taóval, kiiktatjuk azt a fegyverkereskedőt – dőlt hátra Minho.

- Még haza sem értél, de már azon jár a fejed, hogy kit tegyél el láb alól az első itthon töltött estéden – nevettem el magam hangosan, mire mindketten összenéztek.

- Fogadunk? – kérdezték egymástól egyszerre, mire én voltam az, aki felvonta a szemöldökét.

- Mégis mire? Rám? – mutattam szerény személyemre.

- Még szép. Szerintem ma nem – válaszolt először nekem, majd Seulginak Minho.

- Biztos igen. Kettőezer? – nyújtotta a lány a kezét.

- Legyen – kötötték meg a fogadást, de én még mindig nem tudtam, mire fogadtak.

- Komolyan mondom, egyszer lepuffantalak titeket – túrtam bele a hajamba. Szerencséjükre éppen kanyarodtunk be a villám területére, mert különben tényleg kivágtam volna őket az autóból. Néha nagyon fárasztóak tudtak lenni.

- Üdvözöljük itthon! – köszöntött a személyzet, mikor beléptünk az ajtón. Jó volt őket újra látni, főleg Jisubot. Ő mindig tett róla, hogy a legjobban érezhessem magam otthon.

- Köszönöm. Minden rendben volt, amíg távol voltam? – fordultam egyből hozzá.

- Természetesen, mindent kézben tartottam, fiatalúr. A barátai a nappaliban várják – mutatott az említett helyiség felé, így egyből oda vezetett az első utam.

- Jisub, egy nagy adag feketét, ha lehet, kérlek – jutott eszembe az éltető kávém. Rettentően szükségem volt rá.

- Azonnal viszem – fordult sarkon, és már el is tűnt.

- Sziasztok – léptem be a nappaliba. A srácok mind ott ültek szanaszét a kanapén, és egy új arcot is felfedeztem. Egyszerűen nem tudtam hová tenni, fogalmam sem volt, ki ő. Egy valami viszont biztos volt: nagyon helyes. A barna haja, a kreolszínű bőre, egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem.

- Ó, hát megjöttél? – kérdezte Kyoungsoo, miután megszokásból is mind felálltak.

- Igen… - kaptam hirtelen észhez.

- Szia, Jongin, te is itt vagy már? – lépett be mellém Minho, egyből az új srácot köszöntve. Ki a halál ez?

- Igen. Tegnap érkeztem – lépett ki az asztal mellől, és állt elénk.

- Taemin, ő Kim Jongin. Apád vette fel a testőrödnek, mert nem igazán rajong azért, hogy hírességként egyedül mászkálsz – mutatta be nekem a srácot.

- Ja, tényleg, valamit említett apám pár napja – próbáltam visszaemlékezni. Bár akkor sem tudtam megérteni, hogy hogyan akarhatott mellém testőrt, mikor nekem a maffia a családom, ahol több tucat fegyveres, profi gyilkos áll a hátam mögött védelmet biztosítva. – Elnézést, Jongin, kicsit fáradt vagyok, elfelejtettem. Légy üdvözölve – tudtam le ennyivel részemről a dolgot. Nem igazán tudtam mit tenni, apámnak nemigen szerettem ellent mondani.

- Ha lehetne, akkor csak maradjunk a Kai-nál – mondta, mire megfagyott bennem a vér, de szerintem a többiekben is. Kai, egy ilyen nevezetű srác volt régen a játszótársam is. Apám egyik emberének a fia volt, és mivel sokat járt hozzánk, elszórakoztattuk egymást. Szerintem ő sem tudta, hogy mi az apjának a valódi foglalkozása. Ő megvolt abban a hitben, hogy apám sofőrje, és kész.

- Rendben, ahogy szeretnéd. Srácok, én lepihenek egy kicsit, majd beszélünk, mindenki tudja a dolgát. Choi, te velem jössz – karoltam át Minhót, és egyenesen a szobámba mentünk. Miután becsuktam az ajtót magam mögött, csendben megálltam mellette, és vártam.

- Nem tudtam – emelte fel egyből maga elé a két kezét.

- Mindent deríts ki róla. Szerintem ő lesz az! Nem is értem, apám hogyan találhatta ezt ki. Ez egy testőr, nem vehetem be őt is csak úgy a klánba. Még akkor sem, ha az apja dolgozott már neki régebben – járkáltam idegesen a szobámban.

- Megoldjuk. Maximum eltesszük láb alól, aztán ennyi – vont vállat Minho.

- Ő most ilyen pulikutyaféle?

- Pulikutya? – röhögött fel hangosan.

- Hát, ja, tudod, mindig mindenhova? Vagy csak nappal, ha megyek valahova? – tettem fel neki értelmes nyelvre is lefordítva a kérdést.

- Nem, dehogy. Apád csak nappalra vette fel, meg ha esetleg éjjelente van valami színészi programod, akkor oda is elkísér, de máshova nem – tudatta velem részletesen is Jongin feladatkörét. Ettől azért egy kicsit lenyugodtam.

- Rendben. Menj, nyomozd le, én pihenek –adtam ki a feladatát.

- Máris – fordult azonnal sarkon, és távozott a szobámból. Fáradtan dőltem neki az ajtónak, és néztem végig a helyiségen. Nem változott semmi. Ugyanolyan tisztaság volt, mint mindig, hiszen Jisub gondoskodik róla. Minho szerint felesleges nekem ekkora szobát fenntartani, mivel alig tartózkodom ott. De én szeretem. Nem annyira, mint az előzőt villánkban lévőt. Ott egy másodpercet sem lettem volna képes eltölteni a kishúgom halála után. Hála égnek, apám is tudta ezt, mert egyből elköltöztünk, megtehettük.

Nem igazán volt kedvem semmihez, ezért csak lekaptam magamról az ingemet és farmeromat, majd egy szál alsóban terültem el az ágyon, mint akit leütöttek. Az sem rémlik, mikor aludhattam el, mert szinte azon nyomban becsukódtak a szemeim, és elaludtam.

Szinte az egész napot átaludtam, így kimaradt az ebéd és a vacsora is. Pedig elterveztem, hogy eszek, mielőtt lefekszem, de Jongin belezavart a képbe.

- Jisub, dobj össze, kérlek valami vacsorának valót, és hozd fel – szóltam le neki telefonon, mert nem akartam feleslegesen lemenni, elmondani ezt neki, majd visszasétálni az emeletre zuhanyozni. Ehhez túlzottan kómás voltam még. Így pedig csak egyszerűen besétáltam a fürdőmbe, levettem magamról az utolsó ruhadarabot, és már álltam is be a jó forró víz alá, annak ellenére, hogy rettentő módon utálok tusolni. Sokkal gyorsabb, mint kádban, de az sokkal pihentetőbb.

- Itt a vacsorája, fiatalúr! – jött Jisub hangja az ajtó másik oldaláról.

- Máris megyek! – kiabáltam ki neki, miután gyorsan áttöröltem magam, majd magam köré tekertem a törülközőt, és kiléptem hozzá.

- Meg fog fázni – csóválta meg rosszallóan a fejét.

- Még mindig nem vagy lépes tegezni? A fiad lehetnék – váltottam témát.

- De maga a főnököm, nem a fiam – hajtotta le a fejét.

- Jisub – tettem a vállára a kezem, hogy végre a szemembe nézzen, ami nagyon ritka volt. Nem bunkóságból csinálta, egyszerűen csak megszokta apámnál, hogy a személyzet nem teheti ezt meg. – Kiskorom óta ismersz, legalább olyankor tegezz, amikor ketten vagyunk. Olyan, mintha egy vadidegen lennék számodra, pedig többet tudsz rólam és a családomról, mint bárki más – húztam mosolyra a szám.

- Majd igyekszem. Öltözzön fel gyorsan – rakta le a tálcát az éjjeliszekrényemre.

- Látom, mennyire – utaltam az ismételt magázására, közben a gardrób szobába mentem, ahol magamra kaptam egy bokszert, majd kiválasztottam az egyik fekete farmerom, egy sötétkék inget, egy hozzáillő nyakkendőt és egy fekete zakót.

- Még csak ma jött haza – sóhajtotta, mikor meglátta a kezemben az összeállítást.

- Muszáj, különben azt hiszik, hogy bármit megtehetnek, amíg távol vagyok. Szeretném látni, mi történt az elmúlt fél évben.

- De hát kényszerpihenőt rendelt el, nem? – kérdezte meglepetten.

- De igen. Viszont a pénz, az áramlott ki és be is, amit szeretnék átnézni, tegnap óta pedig újból folyik a munka. Visszatértem, Jisub. Most nem a cuki kis híresség áll előtted, hanem az, aki mindent megtesz, hogy megbosszulja a testvére halálát – húztam meg a nyakkendőmet. – Ez marhasteak? – kerekedtek ki a szemeim a kedvenc ételem láttán.

- Igen. Tudtam, hogy éhes lesz, ezért már délután nekiálltam az elkészítésének. Jó étvágyat hozzá. Ha végzett, vagyis… végeztél, hagyd csak itt – erőltette meg magát, de láttam rajta, hogy nem igazán áll neki a szájára.

- Köszönöm. Te mindig tudod, mire van szükségem – kaptam be az első falatot, ami jobban esett mindennél.

- Igyekszem. Akkor jóéjszakát – lépett az ajtóhoz.

- Neked is – mondtam, miután lenyeltem a számban lévő ételt. Legszívesebben órákig ettem volna a vacsorám, de nem volt rá időm, várt a munka, ezért sietve tömtem magamba az egészet, majd hagytam el a szobámat.

- Taemin! – szólt utánam valaki, úgyhogy megálltam, és megfordultam. Kai volt az.

- Igen? – kérdeztem kíváncsian.

- Megy va…

- Ha most komolyan lemagázol, abban a pillanatban rúglak ki – tisztáztam vele gyorsan a helyzetet.

- Rendben. Szóval akkor… mész valahova? – futott neki újra.

- Nem, csak a másik szárnyba – közöltem vele a leendő tartózkodási helyem.

- Ilyen öltözékben? – mutatott végig rajtam. Kezdett idegesítő lenni a srác.

- Igen. Tudod, nem jelenhetek meg melegítőben, még a barátaim előtt sem. Ha véletlen közzétesz valamelyik egy képet a neten, akkor jól kell kinéznem. Ennyi az egész. Amúgy meg, szerintem kaptál Minhótól programtervet, szóval csak azt kell figyeld – oktattam ki, mielőtt egész álló nap a nyakamban lett volna.

- Ahogy szeretnéd, akkor én lefekszem – hajolt meg.

- Nyugodtan. A holnap pedig szabad, nem tervezek menni sehova, pihenni szeretnék. Jó éjt – intettem neki, és siettem kifelé, mielőtt megint eszébe jutott volna valami. Átvágtam a másik szárnyba vezető folyosón, három biztonsági záras ajtón keresztül. Apám adott a biztonságra, hogy a tagokon kívül senki se juthasson be oda. A folyosó végén pedig egy szem- hang- és ujjlenyomat-érzékelővel ellátott készülék volt elhelyezve, beprogramozva az összes olyan taghoz, akik betehették a lábukat ide. Ez a készülék egy kész vagyon volt, de megérte.

- Nem hiszem, a főnök kitekeri a te nyakad is, ha ezt megtudja. Akkor éltél utoljára, te okos! – hallatszott ki a pihenőből Irene hangja, ahogy éppen osztott valakit. Ez nála állandó szokás volt, főleg Minhót szerette cseszegetni, amibe néha én is beszállok, de csak azért, hogy visszakapja azt, amit nappal ő tesz velem.

- De nem hagyhattam ott – válaszolt vissza neki Minho. Ki gondolta volna, hogy megint ő az áldozata…

- Kit, hol? – léptem be az ajtón zsebre tett kezekkel. Hirtelen olyan csend lett a szobában, hogy kicsit gyanús lett a helyzet, ezért gyorsan körbenéztem. Nem sokáig kellett keresnem a vita tárgyát, mert elég nagy volt ahhoz, hogy észrevegyem.

- Hány új emberrel kell még foglalkoznom ma? Ez most éppen ki a halál, és miért van bekötve a hasa? És a legfontosabb, mi a fenét keres itt? – próbáltam higgadtan kezelni a helyzetet, de valahogy nem akart menni. Még úgy sem, hogy szerencsétlen halálra ijedten nézett rám. – Tao? – fordultam a mesterlövészem felé, aki keresztbe tett lábakkal, teljes kényelembe helyezve magát olvasott egy újságot.

- Elmentünk a fegyverkereskedőhöz, ez ott volt, meglőtte Minho, megsajnálta, idehozta, cirkusz. Nagyvonalakban ennyi – hadarta el ezt gyorsan, majd visszatért az újságához.

- Minho? – sóhajtottam az említett nevét, aki a száját harapdálva lassan rám emelte a tekintetét.

- Taemin, én nem voltam képes otthagyni szenvedni. Ő csak egy szerencsétlen járókelő volt, nem tehetett róla – mondta, mire én elővettem a pisztolyom, és ráfogtam azt. Erre a mozdulatra még Tao is letette az újságot, Minho pedig ledermedt.

- Öld meg! – fordítottam meg a kezemben a pisztolyt, és felé nyújtottam. Kicsit enyhült a légkör, de a pisztoly még mindig az én kezemben volt. – Rajta, tedd meg – nyújtottam közelebb.

- Nem megy, én nem tudom megölni – rázta meg a fejét, és még hátrébb is lépett.

- Te vagy az egyik legjobb emberem, a jobb kezem, és nem vagy rá képes? – kérdeztem röhögve, majd egy mozdulattal újra visszafordítottam a kis játékszerem, és a srácra fogtam.

- Ne öld meg! – ordította el magát Minho, és lenyomta a kezem. – Kérlek. Engedd, hogy megtartsam – nézett kérlelően rám, miközben a keze remegett. Komolyan gondolta, mert különben nem avatkozott volna közbe. Rengeteg ártatlan esett már áldozatul a munkák során, de egyiknél sem produkált ilyet.

- Megtartod? Mi ő, valami kisállat? – kérdezte röhögve Irene.

- Nyúlnak elmenne – vontam vállat.

- Akkor maradhat? – kérdezte óvatosan.

- Persze, de akkor eteted, itatod, sétáltatod, és tisztán tartod – kontráztam rá én is Irene hülyeségére.

- Most komolyan? – pislogott értetlenül Minho, mire még Tao is felröhögött.

- Hát, lényegében te vagy érte a felelős. De legelőször tudjuk meg, ki is ő, mielőtt a rendőrséget uszítod a nyakunkba – dobtam Taónak a pisztolyt, és a kis vendégünk mellé ültem. – Na, mesélj, Nyuszika – támasztottam meg a fejem a kezemen.

- Jinki vagyok, Lee Jinki. Nincs senkim jelenleg… munkám se, egy lepukkadt kis… albérletben lakom – makogta megszeppenve.

- Csak laktál. Ha életben akarsz maradni, akkor azt teszed, amit én mondok, vagy Minho, vagy bárki, aki itt van bent – ismertettem vele a jelenlegi helyzetét.

- Értettem – bólintott egy aprót. – Minho, vidd a kisállatodat a doktor bácsihoz, mielőtt meghal magától – álltam fel mellőle.

- Itt van Donghae? – lepődött ismét meg.

- Aha, talán fél órája, szóval nagyon fog örülni neki. Mi pedig menjünk, igyunk egyet a vakáció lezárására – tapsoltam kettőt, mire mindenki boldogan ugrott fel a helyéről, és mentünk is át a bárszobába, ahova csak velem tudtak bejutni. Kezdésként mindenki kapott egy pohár pezsgőt. – Hát akkor folytassuk, ahol fél éve abbahagytuk. Egészségünkre! – emeltem fel a poharam.

- Egészségünkre! – hallatszott visszhangban. 

Bevezető

,,Van, hogy csak egy pillanatot kapsz... Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért... Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is. Ami örökké tart.”

- Jössz velem játszani? – állt meg a kishúgom az ajtóban. Ő még csak hat éves volt, én akkor már tizennégy. Csak apánk volt közös, édesanyánk nem. Az enyém meghalt, amikor megszülettem, apám pedig idővel túltette magát a halálán, és talált magának mást. Nem haragudtam ezért rá, megértettem, hogy örökre nem maradhat egyedül.

- Persze, Minjun, jövök – mosolyogtam rá a copfos kislányra. Imádtam őt, mindig is. Ha kellett, az összes szabadidőmet rá áldoztam. Ültem a kis asztalkájánál, és a mackói társaságában teázgattunk. Nem túl fiús program, de nekem tetszett. Szerettem vele lenni, hallgatni a vékony kis hangját, nézni a gyönyörű pofiját, játszani a fekete hajával. Élveztem a társaságát, még ha csak hat éves is volt.

Azon a borzalmas napon is éppen az esti teánkat fogyasztottuk, és készültünk lefektetni a mackókat.

- Alice-t ne felejtsd el betakarni, nagyon megfázott – emlékeztetett, mint az elmúlt három este mindig.

- Nem gyógyult még meg? – kérdeztem meglepetten.

- Nem, még mindig nagyon csúnyán köhög – rázta meg rosszallóan a fejét. Ilyenkor mindig elképzeltem, hogy egyszer mennyire jó anyuka lesz belőle, de sajnos ez nem következhetett be.

- Akkor nyakig betakarom – fogtam meg a kis csillagmintás plédet, és alaposan belebugyoláltam a kis betegünket. – Te is menj fogat mosni, aztán mars az ágyba – simogattam meg a haját.

- Tudom, megyek már – integetett, és el is tűnt a folyosón. Én addig átmentem apánkhoz, hogy jó éjszakát kívánjak neki.

- Gyere csak – kiabált ki a szobájából, miután bekopogtam. – Mi a helyzet, kisfiam? – tette fel a szokásos kérdést.

- Csak megyünk aludni. Minjun megmossa a fogát, és ő is alszik utána.

- Rendben van. Jó éjt – lépett elém, és a vállamra tette a kezét.

- Jó éjt – mosolyogtam rá, majd visszamentem a húgom szobájába. A kis tücsök már az ágyában feküdt.

- Aludj szépen, ha baj van, gyere át nyugodtan – adtam egy puszit a homlokára.

- Szeretlek – integetett még egy utolsót, mielőtt becsuktam az ajtót, utoljára.

Nem tudom, mikor aludtam el, de hatalmas hangzavarra és lövöldözésre ijedtem fel. Egyből kipattantam az ágyból, és az ajtó felé siettem.

- Maradj ott! – kiabált rám apám, és rám csapta az ajtót. A rémülettől megdermedve álltam egyhelyben, de több lövést nem hallottam. Az ablakhoz siettem, ahonnan még éppen láttam, ahogy pár feketeruhás ember hagyja el az udvarunkat. Nem igazán értettem, mi folyt körülöttem. Arra tudtam csak gondolni, hogy betörők lehettek. Gazdagok vagyunk, nagyon is. Rengeteg fegyveres őr vigyázott ránk, mégis sikerült bejutniuk a házba. Biztos profik voltak, legalábbis, akkor ezt hittem.

- Minjun! – kaptam hirtelen észhez. Biztos voltam benne, hogy meg van rémülve, és szegény azt sem tudja, mi lehet a hangzavar forrása. Újból az ajtóhoz siettem, majd kinyitottam azt, és egyenesen a húgom szobája felé futottam.

- Miért őt? Mit akartak tőle? – hallottam apám zokogását bentről.

- Szerintem nem őt akarták, hanem a fiát, hogy meggátolják az örökösödést – válaszolt egy másik hang. Remegő kézzel nyomtam le a kilincset, és löktem be az ajtót. Apámék olyan hirtelen kapták fel a fejüket, és ugrottak fel, hogy egy lépést visszaléptem. De még így is láttam mögöttük. Láttam a húgom élettelen testét, körülötte a saját vérével szennyezett takaróval. Nem igazán tudtam mit reagálni, sokkot kaptam. Csak álltam, és a sok vért bámultam. Megölték. Az egyetlen kishúgomat, aki mindennél többet jelentett számomra, azok a szemetek megölték. Egy hat éves kislányt, aki azt sem tudta, mi történik körülötte.

- Gyere ki innen – tolt apám a hátamnál, egészen a folyosóig.

- Sajnálom, minden az én hibám – kért bocsánatot vörösre sírt szemekkel.

- Megölöm őket, apa. Az életemre és Minjun emlékére esküszöm, hogy bosszút állok a haláláért – suttogtam.

- Akkor segítek neked ebben. Elmondok egy nagy titkot, amit senki sem tudhat. Én vagyok az ország egyik legnagyobb maffiahálózatának a feje. Csak csináld, amit mondok, és bosszút állhatsz – szorította meg finoman a karom. Maffia? Hát legyen. Ha csak így ölhetem meg azokat, akik elvették a szemem fényét, akkor simán leszek a maffia tagja.

Hat év telt el Minjun halála óta. Apám mindenre megtanított, a legjobb kiképzést kaptam, mind fizikai, mind szellemi részből. Két éve rám ruházta az egészet, lepasszolta a főnöki címet nekem. Ahhoz, hogy bosszút állhassak a húgom haláláért, nekem kell a legerősebbnek lennem.

- Főnök, jelentem, a nyugati lázadók vezére kivégezve – lépett be az egyik tag.

- Mindenki halott?

- Igen, mindenki – válaszolta magabiztosan.

- Rendben, akkor mehetsz.

- Biztos vagy benne, hogy megölték? – kérdezte Tao. Ő egy vérbeli profi, egy érzelmek nélkül szörnyeteg.

 - Ugyan, Tao, szerinted merne valaki is hazudni Taeminnek? Előbb lőné fejbe, minthogy kinyögné a hazugságát – szólt közbe Minho.

A nevem Lee Taemin. Nappal a lányok kedvenc színésze vagyok, akiért mindenki odavan, de éjszaka a legfélelmetesebb gyilkos hálózat vezetője, akitől mindenki retteg.