2.RÉSZ

Szokásunkhoz híven rettentően jól sikerült a buli. Igaz, csak addig emlékszem tisztán, amíg Tao elkezdte tömni belém az alkoholt. Mint a vezérük nem igazán rúghatok be előttük, mert rossz példát mutatnék nekik. Ezért szokott az lenni, hogy Tao megvárja, míg csak a szoros elit kör marad ott, utána pedig szépen leitat, hogy én is jól érezzem magam. Így nem kell attól tartanom, hogy valaki olyan képet lő rólam, ami ha felkerül a netre, rontaná a hírnevem. Volt már ilyen, amikor egy szál cigivel a számban fényképeztek le. Hetekig tartott Minhónak, mire tisztázta az ügyet, hogy csak kipróbáltam. Szegénynek hazudnia kellett, mivel ha iszom, akkor általában a dohányzás is társul mellé, de csak úgy nem szoktam cigizni. Mondhatni alkalmi dohányos vagyok.

- Kialudtad magad? - lépett be a dolgozószobámba apám. Ilyenkor mindig ott alszok, mert nem igazán tudnék eljutni a másik szárnyba. Éppen emiatt van egy kényelmes kanapé beszerezve.

- Jó reggelt - nyújtóztam egy nagyot. - Mondhatni - ültem fel.

- Remek. Akkor tusolj le, ott van tiszta ruha, és gyere át. Itt van Chanyeol meg az apja - mutatott a cuccokra. Hümmögve keltem fel, és tettem úgy, ahogy mondott.

Én vezettem már a társaságot, apám akkor is felettem állt, hiába lépett ki, amikor átadta a helyét. Sokaknak nem tetszett ez akkor, hogy egy húszéves gyerek kezébe adott egy ekkora felelősséggel járó posztot. De ő bízott bennem. Akiknek pedig továbbra sem tetszett, azok már nem élnek. Ott nem lehet kiszállni, ez nem egy pókerjátszma. Olyan dolgokról tudnak, amik veszélyesek lehetnek. Morbid vagy sem, ezt kell tenni. Ha tőlem akarna kilépni valaki, akkor ugyanezt kellene tennem, még akkor is, ha elit lenne, ha a barátomnak tartanám.

- Taemin, jó újra itt látni - köszöntött hatalmas mosollyal Chanyeol apja, Yong.

- Üdvözlöm - hajoltam meg gyorsan. - Hogy van? - kezdtem a társalgást egy szokásos kérdéssel.

- Remekül. Jó volt Amerikában?

- Igen, bár itthon azért jobb. Most kell egy kis kikapcsolódás. Menjünk beljebb - invitáltam be a hallba. – Jisub, kérlek,hozz kávét -adtam le a rendelést, miután helyet foglaltunk a kanapén.

- Sokkal világosabb lett most így - utalt a fehér bútorokra.

- Igen, a fekete elegáns, de nagyon sötét. Jobban szeretem a világos színeket - füllentettem mosolyogva. Hogyan szerethettem volna? Ha az életem egy színnel kellene jellemezni, az a feketénél is feketébb lenne. A szobámban, fürdőmben, dolgozószobámban és az egész nyugati szárnyban ez a szín uralkodik. Ez illik hozzánk, olyan, mint a lelkünk. Sötét, rideg, kegyetlen.

- A fekete is lehet szép, ha jól van használva. Elég egy apró világos szín is mellé, és máris minden megváltozik - mondta bölcsen. Talán így van. Azt mondják, a legsötétebb lelket is kivilágosíthatja egyetlen kis apró fény, teljesen megváltoztathatja. Nem hiszek benne.

- Lehetséges. Chanyeol? - tereltem a témát. Nem igazán volt életenergiám ilyenekről beszélni, legalábbis nem vele.

- Minhóval beszélget - bökött a fejével a bejárat felé. Ezen csak mosolyogni tudtam. Mindig hozzám jött, aztán az ideje felét vele beszélgette el, nekem meg maradt az apja.

- Seulgi? Együtt vagytok még? Mármint a média részére -tette a végére.

- Igen, még együtt, de lassan ideje lesz szétválnunk. Elég volt eljátszani másfél évig.

Szakítani... Életemben egy ember volt, aki közel állt hozzám, de őt megölték. Soha nem voltam szerelmes, nem is tetszett senki. Az én életemben nincs helye a szerelemnek, csak gátolna a munkámban.

- Hát nehéz lehetett, elhiszem...

- Taemin, rég láttalak! - csapott hátba a létra haverom.

- Körülbelül két hete - mordultam rá. Szerencséje, hogy tudtam, hogy ő az, mert egy ilyen mozdulat után más már a földön kötött volna ki.

- Mennyire ünneprontó vagy - forgatta meg a szemeit. Chanyeol is színész, párszor dolgoztunk is már együtt. Legutóbb azért jött utánam Amerikába, mert az új filmünk főcímdalát énekli egy énekesnővel.

-Tetszik ez a haj - mutattam a szőkén virító tincsekre.

-Nekem is, jól áll szerintem -értett egyet.

-Taemin, szeretnék beszélni veled - markolta meg apám a vállam, ami nála nem jelentett semmi jót. Chanyeolék nem láthatták, de elég erősen fogott.

- Megyek. Egy pillanat, elnézést - indultam apám után. Láttam rajta, hogy ideges, de nem a vendégek miatt, valami más lehetett.

- Megmondanád, hogy ez mi? - vett elő egy kis tasakot, amiben fehér por volt. Ez voltaz a pillanat, amikor jobb lett volna, ha fejbe lövöm magam, ahelyett, hogy követem.

- Csak... egy kis... anyag - nyögtem ki.

-Megint kezded? Nem volt elég még? Már az is fura, hogy árulod ezt, de még használod is. Azt mondtad, abbahagytad - mondta szikrázó szemekkel.

-Honnan... szerezted? - kérdeztem nyekeregve.

-Jongin nyomta a kezembe reggel. Tegnap esett ki a zsebedből este, mikor mentél a fiúkhoz. De nem ez a lényeg, Taemin. Egyszer már kirángattalak ebből, te is emlékszel, milyen borzalmas volt az az időszak, míg kitisztultál. Utoljára mondom, sürgősen hagyd abba, mert többször nem segítek - tette zsebre a cuccot.

-Te ezt nem érted, kell nekem, szükségem van rá! - kiabáltam rá, de olyan ijesztő tekintettel nézett rám, hogy szinte belém fagyott a vér.

- Azt hiszed, ettől jobb lesz, hogy változik majd valami? Ha jól számolom, minimum ötven-hatvan embert öltél meg saját kézzel az elmúlt hat évedben, és kétszer ennyit más keze által. Ha ezt használod, akkor azt hiszed,nem tetted meg? - kérdezte teljesen normális hangon. Ő nem kiabált, még csak fel sem emelte a hangját.

- Minden éjjel arról az egy estéről álmodom. Nem tudom elfelejteni, nem tudom túltenni magam rajta. Néha kell, hogy legalább egyszer kipihenjem magam, hogy ne arra gondoljak - magyaráztam el neki az okot. Egyáltalán nem érdekelt, hogy kiknek az élete szárad a lelkemen, egyáltalán nem.

- Ez akkor sem megoldás. Szólni fogok a fiúknak, hogy figyeljenek téged, és jelezzék nekem, ha hasonló lesz. Ja, és nem szeretném, ha Jongin valamilyen okból balesetet szenvedne, vagy hasonló. Ő a legjobb emberem fia, ne is gondolj ilyenekre - szólt még vissza, majd otthagyott. Mintha olvasott volna a gondolataimban, mert éppen azt terveztem, hogy eltávolítom a srácot a közelemből. Mégis milyen jogon adta oda egyből apámnak, mielőtt engem megkérdezett volna?

- Elnézést - ültem vissza Chanyeolék közé, hogy egy kicsit beszélgessünk még. Bár már semmi kedvem nem volt az egészhez apám után. - Minho? -kérdeztem, mikor észrevettem, hogy nem tartózkodik már ott.

- Apuddal van - válaszolt Yeol. Hát, ennek roppantul tudtam örülni. Nem is hiányzott más, csak a Colos hegyi beszéde mint a managerem. Ezután már csak sablonos témákról beszélgettünk, mint a munka, a munka és a munka.

-Fiatalúr, keresik - nyújtotta felém Jisub a telefonom, amit azt se tudtam, hol raktam le. Tao volt az.

- Pillanat - oldottam megint kereket, és kisiettem a konyhába. - Mondd! -vettem is fel gyorsan. Ő tényleg csak akkor keresett, ha valami fontos volt. Teljes csendben hallgattam végig, amit mondott. Egy kicsit meglepődtem a hallottakon, de valamilyen szintem azért számítottam is rá. - Köszönöm. Mindjárt megyek én is. Senkinek egy szót sem, csak mi ketten tudhatunk róla. Szia - tettem le.

- Még csak egy napja vagy itthon, de meg sem állsz -nevetett a drága barátom.

- Nem hagynak élni. Mentek is? - próbáltam csalódott arcot vágni, de igazából nagyon örültem neki, mert így nem kellett nekem hazudoznom, hogy el kell mennem.

- Igen. Tudod, nekem még nincs pihenőm. Majd találkozunk még - veregette meg a vállam. Én még udvarias házigazdához illően kikísértem őket, majd mentem is Taóhoz a keleti szárnyba.

- Taemin, egy pillanatra - állított meg Minho.

- Tudom, sajnálom, igyekszem, de majd később papolhatsz - állítottam gyorsan le, mielőtt belekezdett volna a monológjába.

- Rendben - értett a szép szóból, és hagyta, hogy továbbhaladjak a biztonsági ajtókon át. Néha annyira feleslegesnek tartottam ezt az egészet.

- Itt vagyok - vettem fel a szokásos rideg arcom, amikor hozzájuk megyek.

- Te ma nem pihenni akartál? - kérdezte Irene.

- Talán majd eljutok odáig is - legyintettem. - Hogy van a Nyúl? - tudakoltam Donghae-től.

- Jól. A seb nem vészes, éppen csak súrolta a golyó, egy-két nap, és kutya baja. Már ki is jöhetne, de szerintem nem igazán mer -adta át az információkat.

-Na, akkor Minho is megnyugodhat. Ébren van?

- Igen - válaszolta, én pedig már mentem is át a betegszobába.

Nyúl ott ült az ágyon mozdulatlanul, egészen addig, míg meg nem hallotta az ajtó csukódását. Kíváncsian fordult a hang irányába, hogy ki lehet az. Szerintem én a legrosszabb rémálmai közé tartozhattam, mert a maradék vér is kifutott az arcából, olyan hullasápadt lett. Félt tőlem, amit nem csodálok, hiszen meg akartam ölni.

- Nyugi, nem foglak megölni - vágódtam be az ágya melletti karosszékbe. Egy szót sem szóltam, csak csendben figyeltem, ahogy remegett a szája, közben egyre jobban összehúzta magát. - Figyelj, Jinki - kezdtem bele, összefonva a kezeimet. -Tudod, itt nagyon jó helyed lesz. Minho, ő még sosem csinált a tegnapihoz hasonlót. Ezzel meglepett, ezért vagy még életben. Felkeltetted a legjobb emberem érdeklődését, ami nagy szó, mert te vagy az első ilyen személy. Ennek ellenére simán lelőhettek volna, mert itt én vagyok a főnök, ezt vésd az eszedbe. Kíváncsi vagyok, mi az, amiért ezt tette, szóval nem bántalak, amig azt csinálod, amit kell. Világos voltam? - kérdeztem a végén.

- I...igen - kezdett el megint makogni.

- Okos fiú. Amúgy meg… - álltam fel, és hajoltam közel hozzá. Szinte már súrolta az orrom a fülét. - mindent tudok rólad. Csak egyetlen egy próbálkozás, és te soha többé nem fogsz már lélegezni - suttogtam, majd visszaültem a helyemre. Ő még az előbbinél is rémültebb lett. -Ne aggódj, senki nem tud róla Taón kívül. Nem is fog, főleg nem Minho. Ez a mi hármunk kis titka marad…

- Itt az ebéé… bocsánat – fagyott le mindjárt Minho arcáról a mosoly, ahogy engem meglátott mellette.

- Gyere csak, én már végeztem vele. Etesd meg a kis házi kedvenced. Ja, és mától Onew, nem Jinki, Onew – szögeztem le mindkettejüknek.

- Miért nem maradhat az eredeti neve? – értetlenkedett Minho.

- Mert én így döntöttem. Hozd ki utána őt is – mordultam rá. – Jó étvágyat. – küldtem egy édes mosolyt a betegünk felé, aztán otthagytam őket.

- Donghae, ne felejts el nyomkövetőt ültetni belé.

- Túl vagyunk rajta – válaszolt.

- Tao, hol vannak a többiek?

- Sehun, Kyoungsoo és Baekhyun a tegnapi fegyvereket nézik át, Jonghyun és Key pedig a szállodában dolgoznak.

- Mennyi fegyvert szedtetek össze?

- Körülbelül húsz-harminc darabot, ami használható, a többi maximum eladásra lesz jó. Marad a srác? – kérdezte a végén.

- Persze, amíg nem csinál ostobaságot, addig legalábbis igen. Holnap este te és Sehunék jöttök velem. Lesz egy parti, amire hivatalos vagyok – emlékeztettem a programjukra.

- Testőrként? Mert arra ott van Jongin – forgatta meg a szemeit. Neki sem volt szimpatikus a srác. Mondjuk nekem sem, az apámmal való akciója után pedig végkép nem.

- Ja, de vele nem igazán tudok mit kezdeni. Nekem ti kelletek, nem ő, szóval készüljetek fel. Én most átfutom gyorsan a pénzügyi dolgokat. Ha kijönnek Minhóék, szólj majd, kérlek – indultam el a dolgozószobámba.

Nem igazán volt kedvem a papírmunkákhoz, de nem is akartam másra bízni. Itt nem holmi kis pénzekről volt szó. Szinte mi voltunk a város egyik leggazdagabb családja. És a bevételeink több mint fele nem a színészkedésből vagy apám vagyonából származott, hanem innen. A fegyverek és drogok eladásából sokat kaszáltunk, ahogy a legyőzött bandák fejeseiből is. A legtöbbet nem öltük meg, mert inkább hatalmas összegeket ajánlottak fel az életükért cserébe. Nekünk ez pedig jól jött, egészen addig, ameddig fizettek. Ha pedig már nem tudtak, akkor úgy jártak, mint a többiek: meghaltak. Itt minden a hatalomról szólt, hogy kihez mekkora terület tartozik, és mekkora vagyonnal, fegyverrel és emberrel rendelkezik.

Szöulban két nagyhatalom uralkodik. Az egyik a mienk, a másik pedig a keletiek. Ők azok, akik megölték a húgomat, de velük nem állhatunk még ki, még nem vagyunk elég erősek. Ők sokkal többen vannak, jobb fegyvereik vannak, és a területük is nagyobb a mienknél, de nem sokáig. Visszatértem, és az első dolgom, hogy minél gyorsabban növeljem a területünket, és az embereim számát. Nem húzhatom sokáig az időt, mert ők is rohamos tempóban haladnak, én pedig bosszút akarok állni rajtuk minél előbb.

- Gyere be! – kiabáltam ki, mikor valaki megzavart a munkámban.

- Csak jöttem szólni, hogy kint vannak – lépett be Tao.

- Remek. Tao, nem tudod, mire lett kiadva két millió won? – kérdeztem a laptopot fürkészve.

- Hm… nem tudom így. Melyik hónapban, körülbelül? – lépett mellém, és figyelte ő is a táblázatot.

- Májusban, nem sokkal azután, hogy elmentem. Gondolom, arra számított, hogy nem fogom visszanézni az egészet, de tévedett. Tudhatná, hogy ezekre mindig nagy figyelmet fordítok – keresgéltem a gépen, kik használhatták utoljára abban a hónapban a rendszert. Mindenkinek saját felhasználóneve és jelszava volt, amit más nem tudhatott, és a saját érdekükben, nem is mondták el senkinek. ebbe a rendszerbe pedig csakis azok léphettek be, akik közelebb álltak hozzám, tehát egy elit.

- Öten vannak – mondta ki Tao abban a pillanatban, amint betöltött a kép.

- Pontosan. Irene, Sehun, Taeyeon, Key és apám – soroltam fel őket.

- Az édesapád kizárhatjuk, neki nincs szüksége erre a pénzre, ráadásul szólna is.

- Így van. Irene szintúgy kilőve, ő képtelen lenne erre, túl hálás nekem az életéért. Az egyik leghűségesebb tag.

- Baekhyun kiskora óta a barátod, Key pedig… hát egy divatmániás, de ő inkább kér, mint lop – húzta el a végén a száját.

- Igaz, egy hónapja kért tőlem pár ezer wont, mert kinézett egy limitált kiadású parfümöt – vallottam be nevetve.

- Megint a dupláját küldted neki. Túl jószívű vagy vele – veregette meg a vállam.

Tao nagyon rendes volt velem. A többiek előtt tartotta távolságot tőlem, mintha tényleg csak dolgozna nekem, pedig sokkal több volt számomra, mint egy egyszerű gyilkosom. Ő már gyerekkora óta apámnak dolgozott. Előbb volt fegyver a kezében, mint könyv. Nekem is nagyon sok mindent ő tanított meg, amikor bekerültem a csapatba. Fegyvert használni, harcolni és védekezni. Az életemet is nem egyszer megmentette az elején, amikor még képtelen voltam lelőni valakit, csak megmerevedve álltam, kezemben a felhúzott pisztollyal.

- Közületek mindenkivel az vagyok, a magam módján. Te például mindig megkapod a legjobb fegyvereket, vagy alkatrészeket, amiket éppen kinézel.

- Ez így igaz, valaki mégis elárult…

- Valaki, akit Taeyeonnak hívnak – fejeztem be a mondatát. - Még csak egy éve van itt a szűk körben.

- Pontosan. Nem is tudunk róla sok mindent. Mi legyen vele?

- Nézd át a felvételeket abból a hónapból. Ha itt volt hetedike és tizenegyedike között, akkor biztos ő volt. Aztán hívd ide, de ne gyanúsan. Én addig kimegyek Minhóékhoz – túrtam bele a hajamba.